Tóth Endre: Elhagyott gyár
Az elhagyott, néma gyár
a tanyák és a halmok között
mozdulatlan áll.
Kietlen udvarán
térdig ér a csalán.
Riadt károgással szállnak fel
avarjak, ha ember arra megy,
keskeny sínpárja homokba
süppedt és benőtte a gyep.
Kéménye az égre mered,
mint egy felnyújtott
esdeklő emberi kar,
de már alapját ingatja
a sok kiállott vihar.
Az ajtók fölé s az eresz alá
fészket raktak a madarak,
foltos faláról csomókban
hull le a vakolat
s mint egy csontváz bordái:
a téglasor belőle úgy áll ki.
Az éjjeli őr szobája
most kóbor kutyák tanyája.
Törött ablakain besüvít
a tördelő, zord őszi szél,
s a nehéz csöndet szinte látni
a napi hideg fényinél.
Az öblös terem kong és dübörög
ha betonján lépek
s néma állatokként hallgatnak
és bámulnak a gépek, –
a falon egy régi munkás
ittfelejtett kabátja lóg
s a homályos sarokban hálóját
vígan kötözgeti a pók.
Tépik a gyárat az orkánok,
az őszi zápor, a nyári hő,
tolvajok, kutyák, férgek
s a puszító idő…
Ó, hol a hajdani élet,
mikor még zúgtak a gépek
s a kemencékben tűz,
a tűzben tégla égett?
S a régi, izzadó munkássereg
most tétlenül, ó merre ténfereg?
Templom ez a gyár, melyet elhagyott
Isten lelke s a hívek tömege,
harangja nem szól s a pusztulás
százfajta férge költözött bele.
A zord őszben, kietlen tájon
dermedten hallgat a gyár,
gépeit marja, falát repeszti
a romboló halál.