Horváth Béla: Tán Isten ujja
Elektromosság
Nélkül már semmi sincs, figyeld a láng-betűket:
A megfakult eget vidáman ostromozzák
S aztán a fáradt fellegekbe tűnnek.
Nincs már divatja
A csillagnak, nagyon kopott lett és olyan unt már,
De villanyos-körtékkel villogón kirakva,
Világosabb az éj a nappalunknál.
Villany, titokból
Születtél és titokban hamvadsz vissza újra,
Nem látta senki még, a drótokon ki tombol:
Talán vég, talán az Isten ujja.
Talán a vég, mely
Most kezdődik piros színekbe gyúlva bátran,
Hogy zárt pályádon futkossál, kerengj és égj el
A dróton táncoló villany-halálban.
Tán Isten ujja,
Ki fényt rakott vakond-szemünkbe s bút kavart ránk,
Hogy este mindég újabb fényeket kigyújtva
Reggel meghaljunk, mint a nyugtalan láng.