Alföldi Géza: Pajtás a hitet el ne add!
Pajtás, a sorsunk fojtogat,
a hited azért fel ne add!
Gyűrött az arcod, éhezett,
de ragyog még a két szemed,
a hajad lassan hófehér,
de hangod keményen zenél,
a kezed olykor már remeg,
s ritkul a homlokod felett,
és néha keserű szavad:
a hited azért fel ne add!
Hit nélkül csak az állat él.
Az ember küzd, hisz és remél!
Maradj ember, pajtás, maradj,
a harc elől meg ne szaladj!
Föl ne add, hogy jön a hajnal,
s találkozunk a tavasszal,
s hogy bármilyen felelős az ég,
a felhők felett csillag ég!
S hogy bár ma bűn, űzött, vágott,
mi tettük az igazságot!
Bár ma talpig nehéz vasba,
bűzlő börtön, bilincs rabja,
holnap, ha reggel felragyog,
ő lesz a legszebb, legnagyobb!
Valahol a Bibliában
Krisztust szólni szókban láttam:
Ha hited volna, hitetek,
mint hinni tud a kisgyerek,
s rászólnátok ott a hegyre,
menj el… az a hegy elmenne!
És én hiszek, pajtás, régen,
mindent hitre átcseréltem!
Nyugalmam s a boldogságom,
jólétem és tenger álmom,
a sorsom legszebb perceit.
Mert úgyis kinek lelke hit,
annak mindent a hit jelent,
a múltat, jövőt és jelent.
És én, pajtás, nézd, koplalok,
lyukas cipőm, rongyos vagyok,
de ég a szeme, fűt a hit…
Én látom az Isten álmait!
Beszélgetünk! Megölelget.
Tudom, mi jön s mi közelget.
Nagy, nyitott könyv az életünk.
Tudom, hogy mire ébredünk,
hogy mi lesz holnap, látom én.
S hogy szenvedés lesz… Várom én!
Olyan a hitem, mint a vas:
tavaszt lát, bár még kint havas.
És hiszem, amit jönni lát,
hogy jön egy új, egy szebb világ!
És nézd, pajtás, tán tévedek,
talán a hit is tévelyeg:
és nem lesz semmi sem igaz,
sem hajnal, sem az új tavasz…
De míg éltem, addig hittem,
és e mámorító hitben
nem éreztem a sors kezét,
tűrtem a fázást, éhezést…!
Hát hidd meg, megéri a hit,
hogy feltedd rá az álmaid!
Higgyél, pajtás, égjen szemed,
a Hit az úr a sors felett,
s a sorsod bárhogy fojtogat:
a hited, pajtás, fel ne add!