Olosz Lajos: Néma kürt

A fehértajtékú és fehérfalú kürt,
melynek harsanása:
láz és férfimámor,
elragadtatás és diadal,
némán fekszik a tölgyasztalon,
gyertyanélküli ravatalon
és lecsügged a kar,
amelyik felemelje.
A mell talán még a régi volna,
a szív szent bátorsága is a régi,
de a szájban sötét epe fut össze,
ha felvonulnak a fúlt emléki.
A szem, ha fájón befelé fordul,
megcsillan boldog, csalóka lázba,
de ha a jövővel mered szembe,
megüvegesedik tetszhalálba.
Fejér gyolcsban, könnyű saruban,
őszülő fejjel, merev arccal
ül a kürtös szörnyű magányban
Télen-nyáron, ősszel-tavasszal.
Szíve dobogóján ős akarások
és krisztustalan romlások tusája zajlik.
Ajaka egyre fanyarabb lesz,
karja mindég mélyebbre hajlik.
Sötét éjjel, mikor se csillag, sem isten,
egyszer a kürtje utolsót rivall
és a szív dobogójáról a mélybe hull
a győzelem nélküli viadal.