Ölvedi László: Könyörgés a fájdalomért
Ne kímélj Uram,
lásd, mivé leszek itt a porban.
Vágj rám büntető ostoroddal,
hadd szökelljen égig a vérem.
Megváltás a kín,
elfásít a lagymatag béke.
Perzselő csókok erdejébe
kergetnek bűnös hétköznapok.
Hazug álarcot
erőltetek folyton magamra
s erőtlenül kongó szavamra
nem felel soha zengő visszhang.
Szakítsd le Uram
homlokomról a szürke lávát.
Szúrj a szívembe tüzes dárdát,
haljak meg – és szülessem újjá.
Nélküled, látom,
csak vergődő zavar az élet:
szánd meg immár űzött cseléded,
s gyújts szivárványt szomjas szemében.
Sújtó karod
áldottabb minden rút örömnél.
Eldobnál bár, vagy összetörnél,
nyugtot lelnék akaratodban.
Avass fiaddá
bánattal, töviskoronával.
Tisztult énem Tehozzád szárnyal
mocsárból a magasok felé.