Németh István: Miért kerestél?

Via purgativa

Rossz utakon kóboroltam,
tudod.
Lázadó, vak szolga voltam,
azt is jól tudod.
S most minden elfutott:
a lázadás nagy vakmerése,
a rossz örömnek csengetése,
a szép, gonosz szavak,
a szép, dacos dalok.
Most mind halott…

Mert megfürösztöttél a csendben,
(harmatban a porlepett virágot,)
s kinyúlt felém szelíd kezed
és áldott, áldott!
Simogatta a lelkemet,
hogy sírjon egy kicsit,
gyerekesen, megadással
zokogjon egy kicsit;
szépüljön meg ragyogóra,
ne hajoljon földi szóra,
csak a jóra örökétig.

Elfelejtetted, ki voltam,
(nagy vagy, jó – tűrő!)
nem sújtottál haragodban,
s én a zendülő,
bátorságos, büszke szolga
odahulltam, le a porba
és dadogva kértelek.
Skarlát-vörösből így lettem fehér,
(megmosott a bánat s irgalom vize.)
Csodákat tett a szentséges Kenyér;
így lett enyém az üdvösség íze.
A Végtelen most oly közel van!
Csak Isten van és én vagyok
s én az Istené vagyok!

    *

Dehát miért szeretsz
és miért kerestél?
A végtelenből mért jöttél felém?
Nem volt elég, hogy háromszor elestél
a kereszted: a keresztem alatt?
Nem volt elég akkor… egyszer… annyi?
Még tudsz ezerszer, újra irgalmazni?
Hát ekkora kegyelmes szent Szíved?

Tudom… tudom…
Magadhoz akarsz kötözni engem
erős szeretet-kötelekkel,
hogy szerelmed: az örök Ember,
Téged kövessen, Téged szeressen,
az Égnek vessen és arasson
életet és dicsőséget
s megtaláljon Tégedet
mindörökre… mindörökre…