Mécs László: A csőcselék
Egy fiatal farizeus
magához hívta a kövér
írástudókat lakomára.
Esznek. Sok tréfa hull borára
s egyszer meghűl bennük a vér…
Kint felzendül az utca torkán
a szívekből egy nótás orkán,
mely lelket hajt az ég felé…
Ott lépked a jövő elé
egy szent tömeg az utca-kockán.
Tavaszt, hozsánnákat kiált
a nép, amint megy lelkesen
sodrán a tengerlő malasztnak…
A volt vakok s inaszakadtak…
viszik a szép Szűz Máriát.
Ott látni Lázárt nagy-soványan
s ujjongva lépnek mind, ahányan
érezték már a szent Kezet:
a bűnösök élén vezet
Magdolna bomlott, rőt hajával.
A betlehemi pásztorok
vénülten s az apostolok
vegyülnek megtért vámosokkal,
volt lelki-testi poklosokkal,
mind, mind ragyog, rajong, tolong.
Hálót hagyott el a halász,
a földmívest a dús kalász
nem bántja: nő-e majd e nyáron:
az Eszme ül ma a szamáron,
piros ruhás örök király…
Ő a sors-vertek fejedelme.
Viszi a szamár szelíd vemhe,
virágot szórnak és hitet
s a legszebbet: szívet, szívet
s mennek tavaszról énekelve…
…Fent a papok s írástudók
nézik a sok földönfutót
s míg óbort tölt a friss cseléd,
egyik kiköp az ablakon
s azt mondja: piszkos csőcselék…