Prohászka Ottokár: A tradíció elve nemzetben s egyházban

prohaszkaottokarNépeknek, országoknak, százados testületeknek éltető lelke a tradíció. Ez az az összekötő kapocs, ez az egységnek összeforrasztó eleme, mely az emberöltők szakadozott láncát egy felsőbbrendű egységgel és egészséggel pótolja. Az emberek ugyanis kidőlnek, a családok kihalnak, a törzsek lekorhadnak, a származások erezetei összekuszálódnak: de azért e változó, alakot cserélő tömegnek összetartozást, a széjjelhúzó sokaságnak egységet kölcsönöz az, ami változatlan, ami folytonos, – s mi legyen az? Az egységnek, a változatlanságnak, a folytonosságnak ezt az elvét, elemét s erejét tradíciónak hívjuk.

    A társadalom a mindennapokbaneligazodott azokon az emlékeken, melyek körül őseinek szellemei, a nemzeti érzés géniusza virrasztott, s ez áthagyományozott nemzeti érzésben, ez áthagyományozott szellemi javakban, ez áthagyományozott s a történelem halhatatlanságával informált emlékekben bírta azt a zálogot, mely biztosította, hogy a fiúk az apák nyomaiba léptek, s a nemzedékek egy változatlan, szellemi közösséget képeznek. A nemzetnek ez az áthagyományozott, szellemi egysége érzésben, gondolkozásban, életben tartja fönn, óvja meg, s őrzi faji jellegét s folytonosságát a halál s a pusztulás kérlelhetetlen hatalmai közt is, s ez a tradíció… A nemzeti tradíciók tehát a népek lelke. Mondhatnám a tradíciót a lelkek vérrokonságának. Míg a tradíciók élnek, addig élnek a nemzetek; mert hisz csak addig van meg a lélek vérrokonsága. Mihelyt pedig a tradíciók érzésben, gondolkozásban, szellemben, erkölcsben megváltoztak: idegenen állnak egymással szemben ugyanazon népnek fiai… Mennyire más ez a magyar nép, melyre az 1896-ik év hajnalán a szent korona a görbén álló kereszttel, a címer három hegye az apostoli kereszttel ragyog le, s melynek ezerévét nem ugyan a kiállítás házai, várai, falui, korcsmái, fegyverei s ünnepélyei hirdetik, hanem hirdeti az ezer évet átélt alkotmány, az ezeréves művelődés, az ezeréves szent hit, az ezeréves ragaszkodás királyhoz, koronához, földhöz, szabadsághoz, az ezeréves lelkesülés a szellemi javakért, milyenek: hit, szabadság, alkotmány, függetlenség, jólét, biztonság, művelődés, boldogulás, erény, lovagiasság, hősiesség, jellem. Ezeket a javakat sértetlenül megőrizni és fejleszteni, – ezekért a javakért az apák példája szerint küzdeni, – ezeket nyomdokaikban diadalra juttatni, – s az értük való életben és harcban minden mezőt, helyet, várat, minden időt, évet, percet szentelt emlékekkel megnépesíteni: ez jelent annyit, mint a nemzeti tradíciókat megóvni s erejükben a nemzetet fölvirágoztatni… Azért hangsúlyozom, hogy a tradíció a nemzeti géniusz, amely őrzi a nemzetet s ápolja, dajkálja; hangoztatom, hogy a tradíció annak az ezredéves tölgynek, a magyar nemzetnek a veleje s tengely, mely köré minden század egy-egy gyűrűt rak le, s egynek és folytonosnak csak addig marad, míg a tradíció szellem a nemzedékeket a régi testbe fölvenni s áthasonítani képes.

A nemzeti tradíciókat a történelem, a rendek, az intézmények, elsősorban: az egyház s az iskola hordozzák… Minél szívósabb egy nép, s minél kevésbé sikerül kivetkőztetni nemzeti jellegéből, annál élénkebbek s hatalmasabbak tradíciói; fölötte az idő vesztegelni látszik, mintha nem is múlnék…A magyar nép nemzeti tradícióinak egyik hordozója mondhatnám, szinte organuma a magyar szent korona. Ez az abroncs, mely szorosabban köti össze a nemzetet, mint a vámfák, határkövek és fegyveres seregek: ez az aranyfoglalat, melybe bele van foglalva a népnek alkotmánya, s oldalaira van zománcozva a történet minden nevesebb jelenete. A magyar szent korona egy szimbólum, melyhez a nemzet alkotmányos életének valamennyi emléke fűződik; árnyában életre ébred az egésztörténet, s a magyar népnek ez a korona beszél egy ezredéves nemzeti létről. Beszél különösen arról, hogy a koronás király azt a törekvést jelképezi, mely a nemzetet Szent István óta az európai népcsaládnak méltó és egyenrangú tagjává emeli, s a kereszténység s a nyugati civilizáció áldásaiból neki e földön részt követel.A szent korona árnyékában azonban van a nemzeti tradíciónak egy még elevenebb s közvetlenebb hordozója, s ez a király. A magyar nép története mutatja, hogy nagy, szent és igazságos királyai meddig éltek a nép emlékezetében, s hogy azt a fényt, melyet a nagy királyok lövelltek a koronára, az emlékezet méltatlan utódaikra is átszármaztatta. A nemzet tisztelte a királyt, ki Szent István, Szent László és Mátyás koronáját fején hordozta. A szent korona alatt látta az elhunyt nagy királyok árnyát, s nem emelte föl kezét a fölkent király ellen, mert tisztelte benne a nagy elődök utódát. Ez a gondolat cseng abban a bánatos énekben is: «Hol vagy István király, téged magyar kíván!» Hol vagy? bár uralkodnál fölöttünk! Utódaidban élsz ugyan, de sokszor megsóhajtatja velünk emlékedet a századok tapasztalata.Ha a magyar nemzet tradíciói, az a századokon keresztül elváltozatlanul élő közérzés és közlélek még élénkebbek volnának, bizonyára minden királyában az első honalapító koronás királyt látná és tisztelné. Amint a véréből származó utódainak hűséget esküszik, mert abban a vérben őt, a tovább élőt látja új meg új alakban: úgy a tradíciónak a legcsodálatosabb és legélénkebb nyilvánulása a népnek az a felfogása, hogy bárki viselje a koronát s a királyi méltóságot, akár vérrokona az első királynak, akár idegen, mindegyik az első, honalapító királyt helyettesíti, mindegyik a változatlanul fönnmaradó népnek atyja, vezére és ura…

Az európai népek elvesztették a tradíció ez eleven idegét; bennük a változatok játéka eltompította a múltnak s jelennek egyben való átérzését, gyöngítette a nemzet egységének öntudatát s elhalványította a pátriákra, a kalifa, a király ragyogó képét; hacsak nem akarjuk azt mondani, hogy a francia közmondás ugyanezt a régi kalifa-gondolatot hangoztatja: le roi est mort, vive le roi!

A történelem s a művészet egyaránt megörökítette a nemzetek ez eszményi irányát, s örök tanúságot ad az emberi ész hódolata a tudomány, költészet s művészet legmagasabb röptében is arról, hogy a népek nagyságának, életerejének és hatalmának delelő pontját a tradicionális eszmények s az eszményi tradícióknak – ami egyre megy – népszerűsége képezi. Kevés az, amit Széchenyi mond, hogy nyelvében él a nemzet; azt kellett volna mondani, hogy tradicionális eszményeiben él a nemzet… Ki kételkednék, hogy a nemzeti öntudat a tradíciók elevenségéből sugárzik? A tradíciók teszik egyöntetűvé a népet időben, valamint a földrajzi összetartozás eggyé teszi a térben. S amily biztos, hogy a nép, mely földrajzilag szét van szakítva, elveszti idővel egységét, éppoly világos, hogy a tradíciók szellemének veszte a nemzeti fönnállás sírját ássa…

A tradíciók a századok derével tisztes fejükön tiszteletet s gyermeki hódolást követelnek; de a modern emberben épp ebből van legkevesebb; a gyermeki simulás szelleme eltűnt… Ily lelkület mellett ragaszkodásból, lemondásból, áldozatkészségből tradíciókért s ideális javakért ugyancsak kevés jut. a modern «hazafi» pénzt keres. Eladja a földét akárkinek, s nem bánja, ha a magyar földet mindenestül kaftános zsidók bírják. Befekteti pénzét, – ha maradt még, vagy ha lopott a közvagyonból, – gmundeni villákba vagy batumi petróleum-forrásokba vagy strázsahegyi üveghutákba; a kisebb kaliberű «hazafi» is, a munkás is, pénzt keres; ... A modern élet össze-vissza hányja-veti a népeket; a tradíciók végleg letűnnek; a nemzetek haldokolnak. Hogy mi lesz még? Ki tudná azt megmondani. Vajon tovább folyik-e majd az atomizálás munkája, vagy fönnakad nagy, társadalmi revolúción, az a jövő titka; de ami nem titok, sőt napnál világosabb, az a történelmi és etnográfiai nagy tanulság, hogy a népek életét nagy hagyományok hordozzák, hogy a lelkek világát tradíciók villanyozzák, s következőleg, hogy a nemzetek géniusza a tradíciók szelleme!

Ennyit a tradícióról a nemzetek életében; áttérek már most a tradíció szellemének s hivatásának ecsetelésére az egyházban. Ha már a nemzetek nagy testének elevenítésére a tradíciónak nagy lelke van képesítve egyes-egyedül: mennyivel inkább kell e nagy léleknek hívatva lennie arra, hogy a legnagyobb, legáltalánosabb, legeszményibb testületet, az Anyaszentegyházat informálja. Az egyháznak elevenítő lelke, tengelye s ereje nem lehet más, csak a tradíció, és pedig a tradíció legeszményibb kiadásban, mely kitesz pátriárkán és kalifán, az öröktől fogva született s a Szűztől időben testet vett eszményt: Krisztust; ez a köztünk élő, folytonos Krisztus a keresztény tradíció. Tradíció alatt ugyan elsősorban magát az áthagyományozást mint tevékenységet értjük, mert tradíció latinul annyit tesz, mint átadás; másodsorban értjük alatta magát a dolgot, vagy tant vagy megbízást, melyet szóval vagy írásban átadunk; de mikor azt mondom, hogy a keresztény tradíció maga a köztünk élő, folytonos Krisztus, akkor a tradíció alatt azt a közeget, azt a szervet, azt az ajkat értem, melynek szava Krisztus igazságának hatalmával lép föl; értem azt a tekintélyt, mely Krisztus Jézus tekintélyével jár köztünk, tanít s eligazít a legfontosabb kérdésekben. Utóvégre is ezeket egymástól elválasztani nem lehet: a keresztény eszményeket a megtestesülés nagy tényei s Krisztus Urunk tanai adják, s mi egyéb mindez, mint az Istenfia tekintélyével tanító s vezető Krisztus? A folyton köztünk élő Krisztus, a köztünk élő isteni tekintély: ez a keresztény tradíció… A nemzeti tradíciókról szólva mondottuk, hogy a tradíciók nagy elvek s nagy emlékek; de hozzátettük azt is, hogy ez elvek, ez emlékek tárgyakhoz, helyekhez, személyekhez vannak kötve. Hogyha pedig a tradíciónak nagy eszménye maga is egy személy: akkor a tradíció legélesebb kifejezése ennek a személynek köztünk való folytonos élete. A tradíciónak ily eszményi kifejezését találtuk a kalifában, kiben a próféta él; s a tradíciónak ugyancsak ily fényes és eszményi kiadását tünteti föl önmagán a katolikus egyház. Krisztus, az Isten fia, az emberiség papja, királya, vezére és prófétája; de hol van most a Krisztus? a kalifájában, a pápában. A pápa Krisztus kalifája. Az apostoli tekintély orgánuma és hordozója: ez a tekintély Krisztus tekintélye, s e tekintély soha el nem vész; köztünk él; annak homlokán ragyog, ki a Krisztus helyett áll; annak szavában cseng, ki Krisztus helyett szól, és pedig úgy, hogy aki őt hallgatja, az Krisztust hallgatja; aki őt megveti, az Krisztust veti meg… Az isteni tekintély a világ történelmében egy nagy pozitív tény, a közénk leereszkedett s megtestesült Isten, Krisztus Jézus. Krisztus Urunk a világ központja: kinek kegyelméből? a tudományéból-e vagy a politikáéból? Nem; Krisztus Urunk egy isteni tény, s a keresztény egyház ez isteni ténynek folytatása, vagyis Krisztus mint központ körül soha el nem ülő hullámverése a népek áramának. Mikor egyházról szólunk, ne gondoljunk hatalmi törekvésekre, politikára, diplomáciára, ne szent ligákra és konkordátumokra, ezek mind csak a felület karikái, csak tarka színjátéka a villogó fénynek: hanem gondoljunk arra az eget kérő törekvésre, mely Krisztus körül csoportosul 1900 év óta; mely Krisztus tekintélyére esküszik; nevére írja rá lelkét, reményét s tőle várja üdvözülését s végül, mely az egyházban társadalmi kifejezést nyer. Azért valamint az Úr Jézus egy nagy, imádandó, pozitív, isteni tény: úgy a köztünk élő, apostoli tekintélyt mint pozitív, isteni tényt kell tekintenünk, melyet Isten rendelt közénk. Ezt a két természetfölötti, isteni tényt elismerni s neki hódolni: ez a katolikus kereszténység! A katolikus kereszténység különben is a merő tény Krisztus s a csodák, – a nyomaiban járó hősies vértanúság, – a filozófiát megalázó, keresztény erény; ez mind csupa merő tény; a tan e pozitív isteni tények keretében lép föl. A katolikus egyház is egy merő, történeti tény. Az egyház nem tan, az egyház nem bölcsészeti iskola; hanem az egyház társadalom; az egyház a Krisztushoz s csodákban ragyogó utódaihoz ragaszkodó, hívő gyülekezet. E társadalmon belül van azután a tan; de a tan csakúgy, mint a kereszténység, mint az áldozat, a mise, a tan s a szolgálat, a hitvallás éppúgy, mint a bűnbocsátás, az apostoli tekintélyre van bízva, s mindenkinek első és főgondja legyen e társadalomba belépni, vagyis az apostoli tekintélyhez szegődni. A történelem ez állításomat fényesen igazolja. Kereszténnyé lett mindenki nem a nagy rabbinak, Krisztusnak tanán való kedvtelése által; ily lelki csatlakozás által támadnak platonisták, peripatetikusok, kantisták, de nem keresztények. Kereszténnyé lesz valaki nem értelmi csatlakozás által Krisztus tanához, hanem a tényleg élő, apostoli tanítókhoz való szegődés által; azáltal, hogy belép a keresztény gyülekezetbe; fölavattatja magát kereszténynek a keresztség által; s az apostoli tekintélyből veszi a tant az üdvözülés eszközeit. Íme uraim, ez mind merő tény; a kereszténység tény, és nem absztrakt tan…

A legnagyobb tény «Isten kegyelméből» Krisztus, az Isten megtestesült bölcsessége, s ennek a ténynek nem lett vége, hanem folytatódik az egyházban, ahol a Krisztus bölcsessége, tekintélye és hatalma mint kiapadhatatlan depositum őriztetik, szervezve az egyház magisterium-ában, mert: Aki titeket hallgat, engem hallgat; aki titeket megvet, engem vet meg. Az egyház magisterium-a a folytatott Krisztus. Egy hatalom, mely természetfölötti régiókból nyúlik le a földre; szóval: egy tény «Isten kegyelméből»… Krisztus tradicionális, köztünk élő tekintélyével, a nagy ténnyel «Isten kegyelméből» szemben áll az emancipáció az észnek, a testnek, a házasságnak, az iskolának emancipációja a világ romlására! Az emancipáció azon kezdi, hogy nem akarja elfogadni a keresztény igazságot normául a gondolat világában, s minden téren tördeli a tekintély zsámolyainak lépcsőit. A hányaveti természet nyugtalan izgalmaiban vész a gyermeki kegyelet; kialszik az alázatos hódolat érzéke, a bízó csatlakozás fensőbb hatalmakhoz; szétfoszlik a szent félelem a szív beszennyezésétől, szóval mindazon érzelmek, melyek nemcsak a gyermek boldogulását, hanem haladásának biztosítékát is hordozzák magukban. Az ember megszűnik az Istennel szemben alázatos gyermek lenni, s lesz belőle tekintélyt, Istent megvető, szilaj betyár, aki próbálja a vallást tudománnyal pótolni, az egyikét a másikkal helyettesíteni, az egyiket a másik miatt inorálni. Ha a vallás babona, akkor igenis lehet azt tudománnyal fölvilágosítani; de hogyha a vallás a halhatatlan Istenhez vágyódó lélek funkciója, lehet-e azt akkor halandó lét tényezőivel pótolni vagy éppen kiirtani?

Az emberiség önmagában hordja a vallás nagy depositum-át; kincsül az értelmes embernek, sebző szigonyul a megvadult léleknek; de mindenkiben benn lappang, minden lelket környékez, s a legtöbbet égeti is… Az emberiségnek tehát van egy szellemi, halhatatlan élete és érdeke, mely a vallásban nyer kifejezést. Ezt a szellemi, halhatatlan érdeket az Isten gondozta s gondozza! A magát kinyilatkoztató Isten pedig merően a tekintély elve! A tudomány nem is gondozhatja a vallást; elprédálta volna már rég, ha rá lett volna bízva; sőt most is, mikor nincs rá bízva, mindent megtesz, hogy az emberiségnek Mephistója legyen. Az ész hullámzik; sorsa, hogy az eszmék izgalmaiban égjen s szárnyait leperzselje, mint az éji lepke; lidércfényű eszmék áldozatává lesz minden korban s minden helyen. Néha hódításokra indul s kidülleszti mellét, – majd kiábrándulva a győzelmi mámorból, lekonyítja fejét s azt suttogja, hogy «gnoramus»… A modern világ mosolyog, vagy megvetéssel fordul el efféle kijelentésektől: «Hogyan? – kérdi önérzettel, – hát a lángész hódoljon a csalhatatlanul dogmatizáló egyháznak, mely minden gondolatvillámot kiolt s a szabad tudományt egy kanál vízben is megfojtaná»? A tradíció ezért nem tudomány, nem filozófia; a tradíció egy szent depositum, egy szent viaticum, egy természetfölötti tény. Aki eddig e természetfölötti ténynek nekiment, rosszul járt, s évtizedek elegendők voltak, hogy e fantasztikus vállalatoknak, ha még oly nagy garral indultak is ki hódítani, kiüssék a fenekét. Az egyházi magisterium nem áll a tudomány alapján, homlokán nem ragyog az egyetemek babérkoszorúja, hanem a kegyelmek aureolája. Az Isten eligazított minket kinyilatkoztatása által a lét örvényei fölött, s az egyházi elöljárók egymásutánjára bízta ez értelmi kincset, melyet nem az okoskodás talált ki, hanem az Isten keze nyújtott le nekünk az égből… Az isteni tradícióknak, melyekből a lelkek élnek, nincsenek filozófusai; hanem vannak pátriárkái, Mózese, prófétái, Krisztusa, apostolai, ezek utódai: a pápa s a püspökök! Ez a folyton élő, lelkes apostolság hordozza a hitet, nem a tudomány nevében, hanem a nagy tények, a magát kinyilatkoztató Isten csodáinak erejében. Az írás inspirációját magát a tekintély hordozza. Az Isten magát a szentírást a tekintélyre bízta. Az egyház a pulpitus, rajta van az Írás! Az egyház tartja kezei közt az Írást s értelmezi a későbbi nemzedékeknek. S valami a csoda a revelációnak pecsétje, s ha nincs csoda, nincs reveláció, úgy értve azt, hogy nem ismerhetjük meg, ha volna is: úgy az egyházi tanító tekintély is őrt áll az Írás mellett, tartja kezében az Írást, ha ő nincs, a könyv szétfoszlik, ronggyá lesz.

    Méltán mondhatjuk tehát, hogy akár a kinyilatkoztatás tartalmát, akár az emberiség értelmi kvalifikációját tekintjük, a tradicionális tekintély hordozza a kinyilatkoztatás kincseit; az őrzi, az viszi szerte-széjjel a világban. – A tradíciók hordozzák a népek reményeit és nagyságát nemzeti, állami szempontokból is. – Az egyház és a nemzetek tehát a tradíciókból élnek. Minél elevenebben és hathatósabban fejtik ki önmagukon a tradíció elvét: annál hatalmasabban nyilatkozik meg majd életük is. De hol van intézmény, melyben úgy domborodna ki a tradíció elve, mint az egyházban? Hol lett a tradícióból köztünk élő, isteni tekintély? Ezért ha képet keresek a múltban, amelyhez hasonlítsam a magisterium-ot, a felhőoszlopon akadok fönn; az is azt jelezte, hogy az «Isten van velünk».

 

A fenti szöveg az 1896-ban megjelent tanítás általam választott legfontosabb szemelvényei – cspb –

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf