Fáy Ferenc: Imádság, hajnali fényben
Milyen kihalt most nélküled a táj.
Lépnék feléd a rám leső sötétben,
de fojt a köd s véres madár kiált
a lépes-tőrű álmok sűrűjében.
Mért hagytál itt a szavak csontrepesztő
csapái közt, e vadorzó világban?
Acélkemény félelmem árnya nő
s hűvös hiányod csobban lent a sárban.
Lerágom érted lábam, mint a vad,
hogy halálomból csonkán, de kilépjek,
és engem-őrző kezeid szabad,
indás csendjébe rejtsenek a rétek.
Mert körülzártak már hajnalok
s nincs más kiút a szavak szégyenéből,
csupán a fog… hogy torzzsá szaggatott
lábam csonkján kiáltsak rád az éjből.
Biceg a föld. – Fejem felett az ágon
csattog a fény. Hát ülj le itt velem.
S öled csalitja rejtse csonkaságom
ez alvadt fényű, téli reggelen.