Zempléni Árpád: Örök magyar

Ha minket is elfú a sors zivatar
Nem lesz az Istennek soha több magyarja.

Oh, honnan térnek vissza a nagy elmék?
Kitől öröklik bölcsességöket?
Múltból, amelyről nem tud már az emlék,
Ősöktől, kiknek rég nyomuk veszett.
Évezrek jőnek s évezrek suhannak,
Az emberiség nő, fogy, vesztegel;
Oly nemzet, melynek lángelméi vannak,
Nagy múltat élt már és nem veszhet el.

Romolhatatlan, – mint arany a sárban, –
A nemzetek lelkében ami nagy;
Sőt egyre nő, mint a korall az árban…
Ily vertarany szirt nemzetem, te vagy!
Szegény tudós ábrándohók meséje,
Költők sejtése, mind valóra vált;
Izzadt az ásó, – nyílt a sírok éje, –
És Babilonban szittya őst talált.

Magyarság! Nagy rejtélye a világnak!
Mind örökifjú öreg nemzetünk!
Ameddig sejtés, tudomány belátnak,
Te mindig küzdél, mint mi küzködünk.
Észak jegén és Afrika homokján
Egykép országla hódító karod,
Mint öreg forrás, száz fele bolyongván,
A föld rögét véreddel áztatod.

Mi törte össze annyi birodalmad?
S annyi bukás után, mi őrze meg?
Útjelzőid mindenütt síri halmok,
És bennök mindenütt szittya tetemek.
A végzet mindig fejedre lázad:
Munkád romlásé, magad férfeké,
Új népek jönnek, új királyi házak,
S azé a rom, ki újra építé.

Oh, emberfajtánk nyugtalan kovásza,
Te romboló és rendező magyar!
Ős népek őse, államok kovácsa:
Van-e számodra még egy új ugar?
Te éles kard az Igazság kezében,
Törvényhozó hős: vár-e újra tér?
Vagy elmerülsz a puhaság vizében:
S itt, véghonodban, pályád véget ér?

Itt, hol a Kárpát sáncai vonulnak,
Ez óriási gyűrűvár a hely.
Ahol az annyit bujdosott Turulnak,
Megifjodnia vagy buknia kell.
Hol újra építhettünk Ninivénket,
Hol négy folyam az ország szívere…
Oh, védjük ezt az utolsó miénket,
S ha el kell vesztenünk, vesszünk vele!

De nem veszünk! Az óriási pálya,
Melynek nyomát évezrek őrzik:
Véget nem érhet! Az idők bírája
És önbecsérzetünk nem engedik!
Alkotni fel, történelem tanúja!
Táplál a szerszám és megvéd a kard;
Míg a föld újra csodálni tanulja
A munkás szittyát, az örök Magyart!