Sinka István: Adtál neki érte tetőt

Szegény kicsi ángyom-asszony,
hogy Krisztus előtt könnyet fakasszon,
jó pár mérföldet ment maga.
Hajnalban indult, s panaszkodott,
hogy nincsen lova, se szamara,
de hite azért így is ragyog
s Isten elé viszi gyalog.

A bihari táj, ha szürke volt,
világított neki a hold.
S az Úr juha, ő a bárány,
kontyát ringatva erre-arra,
a tündöklő pusztán át járván,
már jó élemedett korban,
fáradtan járt az őszi porban.

S amiatt, hogy az út oly vad
az életen át: a templomi pad
megnyugtatta… Hetenkint egyszer
azért jött el leborulni
ártatlan, tiszta, nagy szemekkel.
…Ó, ég! Adtál néki érte tető:
enyhébb sírt, enyhébb temetőt…

Én ma is hallom a szélben itt
sokszor, küzdő énekeit –
Hallom, s a szívem úgy meríti
hozzá a képet, amint kendőjét
maga alá leteríti.

Így búcsúzott. S rá egy napra,
a puszta örökre elringatta.