Zsabka Kálmán: Csatára

A róna ölén leborult a megtépett,
A vérig gyalázott, sanyargatott nép,
Sóhajtva szakadt fel zajgó kebeléből
Imája, amelyet teremtett a lét:

„Királyok királya, Hadúr, magyar Isten,
Veszélyben a földünk s nem zúg fel a vér,
Nincs senki, ki zászlónk kezébe ragadja,
Jaj! nincs ki vezessen, nem hív a vezér.

Nem száll a vak éjbe mély kürt szava zengve,
Nem áldoz a táltos, nincs ősz rabonbán,
Nem villog a páston a tábori tűz sem,
Nem csillog a borgyöngy ukkon* poharán.

Nem hordja az áldozatvérbe bemártott
Acélt ma a honban, nem, senki körül,
Nem ront a határra le szittya vitéz had,
Vijjogva fölötte Turul se röpül.

Királyok királya, Hadúr, magyar Isten,
Kétségbeesetten sikolt ez ima:
Riadjon fel búgva avarba elásott,
Színtiszta aranyból vert kürtöd szava!

És verje fel sírból a százados holtat,
Forrjon fel az élők erében a vér,
Feszüljön az íj, dübörögjön az ágyú
S pirosba viruljon a szent csatatér!

S hol legjobban tombol a vész zivatarja.
Hol vérbe fürödve újong a veszély –
Fehér paripán lobogó haditűzzel,
Pusztítva forogjon a büszke vezér!

Hős, büszke vezér, kit a földanya méhe
Vajúdva egy éjjel a népnek adott,
Vezér, viadalra ki hívja a hont fel
s nem tűri, hogy szüljön a puszta rabot!

Óh! küldd a vezérünk, zokogva kit kérünk,
Sóhajtva, epedve a vész közepén –
S ővéle vagy győzünk a harcba dicsően,
Vagy mind ott veszünk el a sír peremén!”

Elnémul a sóhaj, a népnek imája,
Elszunnyad a róna, az éj leborul –
És mégis a földnek – csend, hallga – nagy halkkal
A szíve megdobban, zsong nyugtalanul.

Az ősi erő, akarat a rabláncot
A porba tiporva le útnak ered,
Ront, vágtat suhogva a síri sötétben,
Dacos ajakán forr egy szent üzenet.

S amerre csak vágtat felébred az élet,
Ég, pezsdül a puszta, feltámad a szél,
Szent fény gyúl az égen, piroslik a hajnal…
Fel népem! a fajtánk nagy korszaka kél!

Viharzik a róna, dal kél a vadonba,
Lüktetve megmozdul az ősi avar…
Búg, harsog a szent kürt, Hadúr szava csendül:
„Csatára rabnépem, fel büszke magyar!”

*Ős magyar szó. Annyit jelent: áldomáspohár.