Fáy Ferenc: A harminchárom éves Krisztus és én

Uram, az ötvenkét kilónyi port ma,
melyet arcomra gyúrtál, hogy legyek,
eléd teszem. Kicsit vékonyra szabtál,
kicsit betegre, – spóroltál velem.
De öt felé járt. Fenn a végtelen
iparvidéken fújtak már a gyárak.
Kezedre száraz,
szürke sár tapadt
s Te láttad, hogy még fennmaradt
kevés
tiszai por, egy zsáknyi szenvedés
s ezt nékem adtad. Így gyúrtál meg annak,
aki vagyok ma: félmázsányi rögnek,
maradék népnek, akit félrelöknek
s kicsit magyarnak.

S nézd, itt vagyok még. Nagypéntek van s látod
én most dacosan lábadhoz vetem
a harminchárom éves életem.
És közben nézem legszebb alkotásod
és mosolygok a nagy műhely-csodán,
– ki bűneinkért adja most a vérét
s keresztre húzott harminchárom évét
ecettel nyújtja fenn a Golgotán. –
S én bort iszom és vérem – hogyha ez kell –
új rügyre pattan, de őt vasszegekkel
halálra marják és ha eljutott
és célhoz ért az útja, akkor én, e
kotrott vakarcs, a műhely-söpredéke
szívem, – ez élő Sakramentumot –
feléje nyújtom, mint gúnyos csodát.
És gyűlölöm és félem, mert szívével
irigy, ráöltött harminchárom évem
ezer bűnének ott fenn megbocsát.