Ásgúthy Erzsébet: Te voltál a galamb
Felettem légcsavar nyerít.
Köröttem szenvedélyek tutaja siklik.
Rohanó, suhanó gépek
futják a kört.
Az én bárkám külön járt.
Összetört.
Sziklához vert a vízözön.
Körmömmel vájtam a kövön
utat. Kigyulladt
verejtékem mostoha
ostora
hajszólt tovább,
amíg gerincem kemény oszlopán
a gőgöm
ívbe tört.
Vad harc volt.
Meddig tarthatott?…
Órákig csak?,
vagy évekig talán?…
Mindegy.
A küzdelem heve nem mér időt,
s nem vés rovást
vérezve sem
a sziklák oldalán.
S elnyúltam a fájdalmak Ararátján,
– mint holt kagyló, mit kivetett a tenger.
Öklöm sebes lett. Térdem elkopott.
Dacos szavamban ne m volt többé fegyver.
Csak felszakított szívem vert utolsót,
mikor felértem…
De bomlott harang
csendült belőle fenn:
a kínok csúcsán
Te vártál rám.
Te voltál a galamb.