Szász Péter Domonkos: Keresztút

Talleyrand püspök, a napóleoni korszak híres francia diplomatája mondta, hogy a tizennyolcadik század kiirtotta a vallást, a tizenkilencedik kiirtja Istent, és a huszadik ki fogja irtani az embert. Írásunk e történelmi stádiumról szól, arról a korról, amely megpróbálta kiirtani a vallást, Istent és az embert. Sikertelenül. A templomkárpitot kettéhasító éjszakában is vigíliát tartó katonáit Krisztusnak ostromolhatja az ellenséges tábor, de sikertelenül, mert megvirrad az égi seregeknek, s mint ahogy a sírok megnyíltak, úgy támad föl Krisztus Lelke által, az ő erejében az Egyház, akivel eggyé vált, a vele egylényegű Atyaisten dicsőségére és dicséretére. A kálváriai Kereszt kútjánál, Krisztus megnyitott oldalánál állunk. A széthasadt magnál, mely földbe fektetik s vére által új hajtást fakaszt. E stációban nekünk is mint magvetőknek kell az emberiség ördög és a bűn által szétőrölt tisztabúza lisztjébe az egység kovászát elhintenünk, hogy a Lélek lángja süsse az élő Istennel eggyé vált kenyérré. A világ kihívására a Világosság válaszával kell a világba vetni e szellemi alapvetést, hogy világunk egyre jobban Isten képmására alakuljon általunk. A szimbolikus cím és témamegjelölés üzen-e valamit még a kifejtés előtt? Igen. Gyakran hozza fel nekünk keresztény testvéreink egy része, hogy a keresztény diadal századai (minden árnyoldala ellenére), mennyivel jobb kor volt a mainál; a középkor adta a legtisztább példát a kereszténységre. Másik része a Felkentet követő barátainknak, meg az eljövendő öröklét felhőit fürkészi minden percében. A történelemben minden kor eltér ugyan minőségében egymástól és tudvalevő, hogy az idők beteljesedésével a bűn egyre jobban teret nyer a földön, de ezek csak kultúrtörténeti és nem üdvtörténeti különbségek. Mindkét csoport azt mondja, foglalkozzunk csak e korral, csináljunk ezen érákból kultuszt – kimondatlanul is –, mert ez üdvös. Minek a gyászos és érdemtelen időszakokkal foglalkozni.

    Az emberiség életének legfontosabb éráit három lényegi esemény határolja, amikor a megpihent Isten közvetlenül beleszólt a hetedik nap embert próbáló eseményeibe, hogy előkészítse az emberiség megdicsőítését, a nyolcadik napot, az örök szombatot. A hetedik nap az emberiség története, küzdelme az üdvösségért, az őt, mint tékozló fiút soha el nem hagyó Atyja segítségével. A három üdvtörténeti határpont a Teremtés, a Megváltás és a Megszentelés szent pillanati és folyamatai. Az Isten megteremtette az első embert, Ádámot, aki elfordult teremtőjétől szabad akaratával, s így a bűn egész nemzetségére rátört. A második Ádám, Isten élő Igéje megtestesült, így megváltva és önmaga által végtelenül kiengesztelve az emberiség véges számú bűneiért az Atyát, elküldte nekünk a Szentlelket, aki által már itt a földön az égi malaszt megszentelő kegyelmével alakíthatjuk életünket krisztusira, ezáltal dicsőítve és tisztán imádva a Szentháromság Egy-Istent az Oltáriszentségben. A történelemnek ez a lényege értelem és célja, és benne az emberiségnek ez az Útja Igazsága és Élete. Ezt felejtik el sajnos sokan, akik a kultúrtörténeti aspektust tekintik alapnak az üdvtörténeti helyett, az emberiség életének megítélésében. A történelmet, mint egészet csak Isten ítélheti meg és fogja is az idők végén. Nekünk csak értékelni szabad, hisz csak az adatott meg. Az utolsó ember, akin keresztül nyilvánosan nyilatkozott meg az Úr, János volt. Egy ember, aki a legkedvesebb volt tanítványai közül a Názáreti számára. Az Egyház jóvá hagy jövőre utaló, hiteles magán kinyilatkoztatásokat, de azok mércéje csak a legtisztább apostol tolla lehet. Nekünk csak értékelni, elemezni lehet az elmúltat, hogy irányadó legyen a jövőbe mutató jelennek. Ez viszont kötelességünk.

    A történelmet a Szentlélek világosító kegyelme által tekinthetjük csak. A hét láng szivárványszínű kaleidoszkópján át. Valóságként, krisztusi reálidealizmussal, nem a múltba révedő virtuálidealizmussal, vagy reményvesztett fatalizmussal, sem a jövő ábrándját kergető chiliazmus tejjel-mézzel folyó Kánaánjának vágyálmával, vagy az „élj a mának” hamis cinizmusával. Akik nem igazságcentrikus szellemelvűséggel közelítenek, s mint Lótné, a múltba révednek, vagy mint hajdan a farizeusok, nem ismerik föl az idők jeleit, tehetetlenségbe süllyednek, és így az ördögnek kedveznek. E hibákra, hiányosságokra a Megváltó is figyelmezteti őket: Aki az eke szarvára teszi kezét és hátra tekint, nem méltó az Isten Országára… ne keressétek az órát és napot, mert nem tudhatjátok mikor jön el az Emberfia újra. E felebarátaink, hős donquijoteként és münzertamásként szenvednek; mint partra vetett hal vergődnek, ami lélektanilag teljesen értelmezhető: nem találták meg Istent a jelenben, és ezrét elégedetlenek önmagukkal is. Ezért keresik. Színről színre nem láthatják, de már a földön ezt várják. Mint mindannyian, ők is az apostolok által hirdetett belső- és külső békére [hésykhia] vágynak. Ez a béke azonban nem buddhista „felébredés” a látszatvalóságból a semmire (nihilre, nirvánára), hanem feltámadás a részből a lét teljességére, Istenre. Az alázat [humilitas], azaz a helyes Isten- és önismerethez vezető út csökevényességével, hiányával magyarázható lelkiállapotuk, illetve a belőle fakadó hamis világnézet és történelemszemlélet. A humilitas elvezet az igaz Isten- és emberszeretetre, ami végső cél, s ehhez az egyetlen út az igaz Istenember követése. Ez magával hozza a helyes történelem szemléletet és történelemben való tetteket, ami nem a múltban és nem a jövőben való tengődés, hanem az eszchatologikus jelenben való cselekvés. A már elérkezett Isten Országában!

    Isten nem léha tunyaságot és kényelmes kereszténységet vár el. Számára nem az a fényes és követendő, hanem a kálváriai kereszthordozás, önfeláldozás, mert nincs annál nagyobb szeretet. A kereszténység minden korban küzdő kereszténység: harcos Egyház. Ezért lehet példamutató számunkra mindenki, aki tanúja lett a világ Világosságának, időtől-tértől függetlenül. Salkaházi Sára testvér harcos embermentő mártíromságától, a családja által megvetett és kitagadott Szent Margit hercegnőig, aki Krisztust követő népe bűneiért hősiesen engesztelő domonkos nővér volt, nem táltos királylány. Ők már megpihentek. Velük, a dicsőséges Egyházzal is egy Test vagyunk egy Lélekkel, de számunkra még nem a pihenés, hanem a küzdelem dimenziója nyittatott meg. Küzdjünk szent elődeink útját járva, Krisztust követve!

Részlet az azonos című írásból, amely 2002. február 1-én jelent meg a Pannon Front -ban.