Sinka István: Sárcsillag

Szállj énekem az esti tájba
most s majd a jövendő hazába.
Nehogy egykor ott elfelejtsék
a nagy rablót, kit Sz-nek hívnak.
Nevét az idők el ne rejtsék,
s tudják, akik majd akkor írnak.
Ez az ember a mocsár fia,
de nem farkas, csak gyászfigura.

Ez a bús ember irgalmatlan,
a lelke üszkös, akár a katlan.
Tán nincs is lelke e szeplősnek,
mert egy országra való búnak
keserűje, és minden ősnek
kínja kell neki koszorúnak.
Vad igénye van e latornak:
népsírás. A könnyek ha folynak.

Hogy megvakult-e? vagy elvakult?
Sárcsillag ő, ki fertőkbe hullt.
Hogy történt, hogy e kékmennyboltos
országban ma ő az egyetlen
kiszolgáló szomorú boltos?
Rövidárus. Vissza nem retten.
Él csak bolondul, víg napokkal,
s együtt árul a tolvajokkal.

Kiért az ég könnyet nem teremt,
sirassuk el mi az esztelent,
hisz mi búza-emberek vagyunk,
s szétzúz bennünket a nagy malom.
De mi így is emberit adunk,
s e részünk is égi szánalom.
Szánjuk őt, ki élve sírba tért.
Hull a könnyünk minden emberért.

                          1949