Itt járt a földön. Könnyes volt szeme.
Keze gyógyított. Szíve haza vágyott.
Keresni jött a tékozló fiút,
S a gyermek lelkében a mennyországot.
Sok volt a könny, mert keserves az út,
Lábát a kő, Szívét a bűn sebezte,
Ment sírva az eltévedt juh után,
A gyermekek közt pihent csak meg este.
A sötét bűn félt és irigykedett –
S mikor egyszer a gyermekek keresték,
Jaj, ott találták fönn a Golgotán
A Gyermekek Barátjának keresztjét.
kőarcú alkony
kezdődik a csend a világon
nevezd nevén a mindent s a dolgok
neveden hívjanak téged
kövezzetek
rózsák
emlékeim
feledés
íme esteledik
lemenőben a nap fejem lehajtom
hogy szerettem volna napfényben hazaérni
Krisztus! ha kell, hát mindened leszek.
Lovászod, foglyod, láncravert túszod.
Trombitásod, ha mozdul a sereg,
Flamingód, szikrád, jakobinusod.
Krisztus! ha kell, a vérem is tied.
Az ördög üstje párolog, rotyog.
Akard: kiöntöm. Akard: és leszek
Gonoszbástyán a faltörő kosod.
Krisztus! huszonnégy éves fürtjeim
Ma ágaskodva várják a szeled…
Most, most Uram. Siess, ha akarod,
Valami nagyon nagyot is teszek.
Szabadság? Ködös szólam! Mi már itt
Raboknak születünk, ez az igazság,
S börtön az élet: mindhalálig!
Börtön már az anyánk méhe,
Börtön a pólya kötözése,
Börtön az óvodák játékrendje,
Az iskoláink végtelenje,
A katonazubbony keki színe,
A szerelem vak bilincse.
A kötelesség börtön-rács csak,
Törj ki belőle, rögtön rád csap.
Börtön az ifjúságunk láza,
Az öregség megfontoltsága.
Esterházy Jánosnak
Halottak napja volt.
S a sír felett
nem gyúltak gyertyák.
Zsoltárt nem zengtenek
Siratók. – – Ó, tompa jajszó kongott
csak, mint a néma dob.
S a mélyben lenn:
– mint fonálról leszakadt orsó –
koppant a rög, koporsó-
fedelen.
Azok vagyunk; s akár a régiek.
…Pogány ellenség jő reánk birokra,
S az Isten harcát vívjuk két marokra:
Mind elszántak, kemények és hívek!
Sebet kapunk mi mindennap sokat, –
Dicsőségére mind a szent Keresztnek!
Szívünk vidám, derült és soh’se reszket;
– Sebünk begyógyul – s várunk másokat.
Egy ajtó van a konyhába’,
Onnét kettő, két szobába,
Közös, füstös konyhán főznek,
Panaszkodnak, veszekednek…
Konyhából két ajtó nyílik,
Csupán két kis szoba illik
Két asszonynak, két embernek,
Tizenöt vagy húsz gyereknek…
Be rossz az a béreslakás,
Beázik a tető, padlás,
Salétromosak a falak,
Papírral ragasztott ablak…
Vigadjatok, ha tudtok még vigadni,
Virágos, nótás bárkán részegülten
Suhanjatok a gyönyörök taván,
Kacagjatok, és nem tudok kacagni,
Míg sír hazám!
Szédüljetek bódító örvénytáncba,
Engem nem ejt meg sátáni öröm:
Egy nagyhalottat virrasztok komorlón,
És gyászruhába öltözöm.
Harsogjatok víg, győzedelmi himnuszt.
Önámító toron;
Én vert hadakkal bujdosom.
Lélekvásáron kurjongassatok,
Ébredj magyar, a haza veszélyben,
Csúf árulás tombol a szívében,
Vörös rém és gyilkos pártviszályok
Fojtogatják a csonka országot.
Ébredj magyar, megkondul az óra,
Kiált halált a honárulókra!
Hős apáink átkoznak a földben,
Mert sírjukon láncok vasa csörren –
s ha elhagyjuk veszni nemzetünket,
Fiaink is megtagadnak minket.
Ébredj magyar, megkondul az óra,
Kiált halált a honárulókra!
„Huszárik–Tóth Elégiája az első magyar film,
amely valóban a film nyelvében gondolkozik.”
Bódy Gábor
Amennyiben közel hetven éves agymosásunk következtében értékítéletünk – védekezésként – szubjektív érték-előítéletté torzult volna, akkor a fenti mondat kellően alátámaszthatja a mindmáig szemérmesen elhallgatott gondolatunkat: az Elégia a magyar filmművészet csúcsa. Nem egyik vagy másik, hanem egyetlen csúcsa. E csak Bartókhoz és Kondorhoz mérhető esztétikai szintet magyar film nem tudta elérni sem előtte, sem utána, és ahogy a mai globális erővonalak rávetülnek a Kárpát-medencére, valószínűleg már nem is fogja.
Jóna Dávid írása
Nem kell attól megijedni, ha az itt olvasott újabb kutatási eredményeim új történeti következtetést készítenek elő. Szeretnék hozzájárulni a tisztán látáshoz. A magam módján. Vágjunk bele! A "hun hon hun van?"alapkérdés vizsgálatát egy újfajta megközelítéssel igyekszem érthetővé tenni. És ezt éppen úgy a nyelvészettel teszem, mint a finnugor elmélet hívői, követői.
A lovas nomád életmódot folytató eleink nem használtak bonyolult szóösszetételeket, hiszen jobbára lovon ülve kommunikáltak. Gyakorlati vizsgálatok igazolták, hogy lovagolva egy szótagos szavakkal lehet leginkább kommunikálni. Tessék csak kipróbálni! A hun hon hun van tehát autentikus ősnyelvi kérdés...
A genetikai vizsgálatok igazolják, hogy Európa őslakosai a magyarok és a baszkok voltak.
Pajtás, a sorsunk fojtogat,
a hited azért fel ne add!
Gyűrött az arcod, éhezett,
de ragyog még a két szemed,
a hajad lassan hófehér,
de hangod keményen zenél,
a kezed olykor már remeg,
s ritkul a homlokod felett,
és néha keserű szavad:
a hited azért fel ne add!
Hit nélkül csak az állat él.
Az ember küzd, hisz és remél!
Maradj ember, pajtás, maradj,
a harc elől meg ne szaladj!
Zápor elől futott kocsink.
Fekete felleg-táltosok
zivatart vontattak az égen.
A városvégi szőlőhegy fokán
– mint véres őse egykor Golgotán –
várva, mikor öleli át az est fenn,
magában, feszület nélkül, sötéten
állt a kereszt.
Holló gubbasztott a sötét kereszten.
A holló álmodott:
Tömeg-zúgás indult a hegy tövében.
Valakit hoztak. Annyi bánatot
holló nem látott még ember szemében.
Rikácsoló, kaján szól hullt: „Király!”
És a kereszt megtelt egy szőke testtel.
Karján végigfutott a vér, az omló,
s a szegre-sújtó kalapács nyomán
végigfutott a borzongás a fán –
Nagyot rikoltott s felrebbent a holló.
Az Élet örökké teremni készül,
Az Isten Örök és egy egyedül,
Mi többiek itt lenn egymásra vágyunk,
Vérünkben az örök láz hegedül.
Hogy holnap eredjen, újra szülessen
Ezer új jármos, szenvedő szolga,
Kínokra, csókra, elmúlásra,
Ez az Isten örök egy dolga.
Az élet örökké újra fogamzik
S a Halál nevetve egyre arat.
A nagy Isten örök és egy egyedül;
Játszani vélünk néki szabad.
Elektromosság
Nélkül már semmi sincs, figyeld a láng-betűket:
A megfakult eget vidáman ostromozzák
S aztán a fáradt fellegekbe tűnnek.
Nincs már divatja
A csillagnak, nagyon kopott lett és olyan unt már,
De villanyos-körtékkel villogón kirakva,
Világosabb az éj a nappalunknál.
Villany, titokból
Születtél és titokban hamvadsz vissza újra,
Nem látta senki még, a drótokon ki tombol:
Talán vég, talán az Isten ujja.
Mária gondos jó anya
Gabona ringó aranya
Zengjen a zápor kara ma
Mennyei felhők méhese
Zuhogó fényes mély zene
Fájdalom zengő méze te
Kegyelem édes liljoma
Keserű tenger temploma
Isten tüköre rend hona
Szomorú szemem bársonya
Gyöngyös bötűre váltson a
Lélek örök karácsonya
»Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik, lelkem úgy óhajt ó Uram…«
42. zsoltár
Kereslek zúzott emberszívekben,
halk illatában álmodó virágnak.
Ma még vakság veri két szemem,
de hiszem, hogy egyszer megtalállak.
Magamba szívom szent igéidet
az Írás égő, lendülő szavában;
hűs forrásodra áhítozom
eltikkadva, halálra váltan.
Testem sokszor bálványok rabja lesz,
döbbentő, lázas, új csodákon ámul.
Sűrű vérem gátakat szakít –
s megtagadlak százszor pogányul.
A Golgotáról nem hallottak
a szőke kisfiúra vártak
ki díszes karácsonyfa ágat
visz a mennyekből minden jónak
de egyre késett csak az ablakon
hervadtak el a jégvirágok
az égő város
leheletétől és a nyom
az éjszakában azt jelezte
hogy az a kisfiú is felnőtt
s eljött az idő rózsás felhők
helyett a halálos keresztre
Mint mély álomban alvó,
Ki évek óta alszik,
Kit nem serkent kakasszó,
Olyan vagy, ó magyar nép!
Kriptádba nesz se hallszik,
A pántos cifra ajtót
Hiába tárja sarkig
Új idők friss fuvalma.
Lihegnek még a hajtók,
Kik börtönödbe zártak,
De megtört büszke tarkód
S már új erőre kapnak.
Immár hiába vártad,
Hogy kriptád zára roppan:
Elhulltak mind a bátrak
S árván rabul maradtál.
A cipész üzlete előtt
Mezítláb áll egy ember,
Talpa alatt hideg a kő,
Felette a november.
Egy pár bakancson függ szeme,
Nem látnám semmi vétkét,
Ha odaadhatná érte
A lelki üdvösségét.
Nem hull még hó, de itt a tél,
Földtől a felhős égig –
Varjak és fütyülő szelek
Borzasan húznak végig.
Szúró hósziklák esnek majd,
Ránkdől a fehér tenger,
Hóliliomon jár majd a
Kéklábú magyar ember…
Magyar Újság, 1940, november 20.
