Az utcánk két szélén vén hársak állanak,
Hónuk alá fogják a kicsiny házakat –
Vállukról, fejükről izzó napsütésben
Zsongító illatuk a lelkemre szakad
Síró nevetéssel.
Messze az út végén két karját kitárva
Állott a Mi Urunk szelíd keresztfája –
Lelkem kapuján át ünneplő fehérben
Feléje libegett száz tiszta vágy szárnya
Titkok sejtelmével.
Ott ültem egyedül, vigadozók közt, a nagyzajú teremben.
Beszéltem volna, de nem volt kihez intéznem szavaimat.
És akárcsak földalatti árkok nyirkában, puskák csergése közben,
eszembe jutott az Isten.
Egyedül voltam, de Ő biztosan velem volt és én
nem lehettem olyan idegen Tőle,
mint az emberek bármelyikétől a bálterem
vagy lövészárok hangzavarában.
Ott terem lenn a Tisza partján,
Mint a magyar szél: síró és szilaj;
Mezők zsoltára, szabad ének –
Ki írta?… Bizony azt se kérded, –
Lelkünkből szálló óriás sóhaj.
Szárnya legyen bár korcsma-mámor,
Vagy a nagy pusztán égő szerelem,
Legyen rikoltó magyar átok, –
Lángszínű mind: (magyar virágok)
Ritmusa szent, mert könnyekből terem.
Bennük dalol a Tisza habja,
Hullámos kedvű, mint a Balaton.
Szárnyas szavakkal bőven ömlik,
Játékosan, cifrán kötődik
S imádságként zeng férfi ajkakon.
Élők hívását, holtak siratását
Bíztad reánk, világok alkotója.
Egyházad ércből formált nyelvei
Voltunk mi eddig. Ám de most harangra
Nincs semmi szükség. Hisz Te Magad is
Itt jársz közöttünk. Száz meg száz alakban
Felénk világol tiszta ragyogással
Jelenlétednek égő csipkebokra.
Kik vagytok a Kárpátok tetején
Halálra szántak, sárba, fagyba, hóba?
Párnátok jég, a kosztotok remény,
S vígan daloltok a tüzes pokolba!
Gránátesőben szemetek se rebben,
Gaz kéz meglopta, lyukas köpenyegben
Éjjel és nappal, hónapokon át,
Álljátok ezer poklok ostromát;
Kik veritek a lobogó gyehennát,
Melyből baljós vég sziszeg, agyarog.
Méltó szót díszül honnan is vegyek hát?
Magyarok, magyarok, magyarok!…
Oh, mi ezerévünk fenséges robotja:
Szántóföldön ballag, eke szarvát fogja
A paraszt.
Verejtékből kenyér, ugarból barázdák –
Egyik napon éli másik napja mását,
Nem is tudja másként.
Istenes, de gőgös, templomos, de józan,
Nyakas a bajában, de szerény a jóban
A paraszt.
Kocsmában, munkában megfeszül a karja,
Pipázva, borozva magyarok magyarja,
Nem is tudja másként.
A vérmezőkön, bősz csatákban
A magyar paraszt most a hős;
Megy, száguld mint előre bátran, –
Oly daliás és oly erős!
Szeméből értelem sugárzik,
Szívében lelkes indult,
Átérzi, mit tesz: mindhalálig
S a harcban mégis jól mulat.
– Ne kutassátok lelke kulcsát,
Mit ő tud, nem tudhatja más;
Nem zsoltárlelkű betanultság
E vérző sírvavigadás;
Hidd el, amit mondok,
Cserei Mihályom:
ha százan köpnek is,
akkor is kiállom.
Így vagyok én törvény,
így vagyok én legény,
azért ülök én a
Dózsa György szekerén.
Ne búsulj hát Mihály,
gyűrd a gatyakorcát –
lesz még dáridó… és
fénylik Magyarország.
1974. augusztus 20.
Kedves Magyarjaim!
A hagyományos augusztus 20-án ünnepeljük Szent István királyunkat, az ezeréves történelemnek legnagyobb magyarját és a mi szent hitünk térítő apostolát.
Amikor ezt megállapítjuk, nem szabad felednünk azt, hogy az emigrációnak, a nagy kísértésnek az idején propaganda folyik, különösen az Újvilágba, Szent Istvánunknak az alakjával szemben. Hibáztatják azért, hogy a turáni és a szumír pogányságot elhagyta és a magyarok felvették éppen annak a Nyugatnak a kereszténységét, amely olyan nem szépen viselkedett az őt is védő keresztény magyarsággal szemben a tatár, a török időkben és a jelen harmadik keleti áramlattal, a bolsevizmussal szemben.
Van úgy, hogy jönnek gonosz órák,
Száz nyelvük van és csókjuk éget,
S mint a kísértő Krisztus bércén,
Elém tárják a messzeséget.
Kincset görgetnek, tenger tárul,
Hattyúk vonják az aranybárkát,
Vagy napsugaras, pálmás parton
Felmosolyog egy csipkés árkád.
Van úgy, hogy tudnék énekelni
Én is a bűnről forró ódát,
S piros ajakkal kacagnának
Rímeimben a csókok s rózsák.
Az élet palotát emelne,
Gyémánt küszövén óbor folyna,
S Kirké keze szórna gyöngyöket
A részegeknek sárba, porba.
Énbennem minden kínok összefutnak,
Egy nagy keresztút lettem én,
Ami enyém volt: nem enyém;
De jó azoknak, akik élni tudnak.
Énbennem mondhatatlan pusztaság van:
Botránykő lettem és titok,
A sápadt angyal csábított,
Azt mondta: nem üthetem kőbe lábam.
Énbennem éjszakára barnult minden,
Tengernyi kínban elveszek –
Add a kezed! Add a kezed!
Én Messiásom – benned szabad hinnem.
Szegény sóvárgó, gőgös kicsi ember,
Nem tudod kiinni: olyan nagy a tenger;
Nem tudod fölmérni, azért tagadod,
Pedig rajta ring-reng apró csónakod.
Szemedbe nem fér, csak pár kicsi hullám,
Mely tart téged, bárkád alá simulván.
Dióhéjcsónakod füttyös szél viszi.
Azt hiszed: te vagy nagy s a tenger kicsi.
Ha szilaj kedvében olykor háborog,
Zsarnok-haraggal megkorbácsolod
S ha megkíméli apró életed,
Magadnak zengesz himnusz éneket.
Rovarok és gyerekek, most és mindig,
kövek, füvek és állatok
figyelik, figyeljük ahogy
a nap alászáll. Mint Isten halálát
amint a vér kivonul a világból
és végre alhatunk. Igen,
ahogy a semmi ágyat vet, figyeljük
és jónak tartjuk ahogyan
végülis megpihenhetünk.
Élet és Irodalom, 1973. jún. 16.
Kegyelmednek titkai vannak
Uram,
Mindazok előtt, akiket
Te választottál el magadnak.
Nem jó fürkészni titkaidban
Uram,
S vallatni Téged untalan:
Az mért van úgy s ez mérthogy így van?
Te gyújtottál szívünkben mécset,
Uram,
Ha mégoly pille-lángút is,
Akár egy világító vércsepp.
Csak menni kell vízen-tűzön
Uram,
A láng után, mely nőve nő
S egyszer elönt a fényözön.
Nem álldaltak bús bölcsőink körül
Sem bölcsek, sem rokkant királyok,
Mert nekünk senki sem örül.
Magyar életünk kezdtük tétován,
Nem láttunk hét kövér esztendőt,
De minden esztendőnk sovány.
Szorongóknak sohsem adtunk kezet,
Becsméreltük a jóltevőket
S örültünk, ha ki vétkezett.
Valami nagy-nagy Sors, Ok, Cél van itt,
Valami nagy-nagy, ős tanulság,
Amely kis népeket tanít.
Jöttünk, mert hítt a nyugati Vagyon,
De erőnk nincs a küzdelemre
S nyilaktól vérezünk agyon.
S mégis szivesen áldozunk velőt,
Mert tragikusabb és szebb sors nincs
Isten és emberek előtt.
Más fajta nép roboghat tova,
De ily szép, álmos, láncolt fajnál
Poétább faj nem élt soha.
Innen Szabolcs homokjáról
leng csak feléd lelkem zászlaja.
Ó, messze, nagyon messze vagy…
Mérföldek poros szalagján
végtelen számok jelzik
mily utat kell tenni vágyó
áldó lelkemnek, hogy lássalak.
Nem riasztanak e számok,
nincs távolság, ami tőled
kincses Erdély elválasztana…
Szinte szomorú a halom
szőlőtől kipirult arca,
látva vágyódó szemem havas
homlokodra nézni hasztalan…
– A Kacsó Sándorok fajtájának –
Van egy furcsa parasztmondás:
Divatlan már, ókeletű:
Hogy terem az ember, akár
Juhászbundában a tetű,
Nincsen őse, családfája,
Első léptét nem ügyelték,
Nem jegyezték gügyögését,
Bölcsőjét is feltüzelték.
Nem, hogy rá nem számítottál,
De nem is számoltál véle.
Hiszen hírét nem hallottad,
Nem is tudtad: hahogy él-e.
Verset hozzá sohsem írtak,
Kinek se volt kiszemeltje,
Lovat, polcot alá nem tolt
Senki, pajzsra se emelte.
Dulce 1914 et decorum est
pro Patris mori… 1918
Édes dicsőséges
meghalni hazánkért…
Az a sok csorba homokkő-vitéz,
aki a faluk főterén
egy tyúkkaparta virágágyra néz!
Előttük árvácska meg papsajt…
Mind Rozi néni, János bácsi apja.
Van, akit lankadt angyal ölel fel,
arra néz fel golgotás szemmel,
a másik, szuronyt szögezve előre,
kinéz a marhalegelőre,
a harmadik meg térdre esve
számlálgatja a kondát
minden este.
Ne ugassatok telepi kutyák,
melengessetek most már gyári rétek,
elmúlt a gyötrő, ifjú szomjúság,
csavargásomból megtértem közétek.
Köszöntlek rönktér! Nagy erdei fák
hamvas húsa, kifosztottan az ágtól!
Városinak oly idegen világ,
de én nekem menedék e világból!
Zengj cirkula, búgj gatter, hollá, hollá,
pendülj le most, nyújtózz álmos anyagtér!
Szerszámműhely! csengess és dúdolj rá!
Ezért jöttem vissza, a régi hangért!
Jó barátom, szeles barna mező,
eső hozója, napfény hordozója,
villámok ágya, ködökbevesző
őszi tér, téli hó jó ringatója
Elveszett minden: vagyon, múlt, öröm,
Vígság, dicsőség, jövő, gyermek, élet,
Csak én maradtam s bánatom, hogy élek,
A boldog voltból csak jajszóm enyém,
S egy koldusbot tán, mit ha felveszek:
Botorkálva a sírig elvezet.
S ki most sebgenny és könnytócsában ül,
És jajveszéklőn önmagára búsul:
Én vagyok én: Jób, a tegnapi dús úr.
A verő Isten bolydult gerjedelme
Dali testemre varból varrt ruhát:
De e sebeknél selyem sincs puhább.
