Mindszenty József: Segítse a magyar a magyart!

    Budapest, 1945. november 18.

    Kedves Fiaim és Leányaim!

1291-ben III. Endre királyunk 80 000 fegyveressel Nyugatra vonult. Nem kezdett harcot, csak felszólította a hódítót követei útján, adja vissza a magyar területeket. Ez nem történt meg. Ekkor elindult a Lajta és Bécs közt a terület pusztítására, foglyokat szedtek, a gabonát aratás idején elpusztították. Az ország előkelői nem tudták nézni hat hétnél tovább a pusztulást, keresztülvitték a békekötést. A foglyokat hazaküldték, az éhínség veszélyének véget vetettek. /1/

    Így volt ez régen, nagyon régen.

Kiss Jenő: Mise a Gizella-templomban

Gizella sírja ez? Ő fekszik itt?
A lélek elfullad, majd felsikít.

Mellen ragadja a roppant idő –
hisz ki ne tudná azt: ki volt s ki ő.

Mert volt és van: nem járt le ideje,
évszázadok nyugosznak itt vele…

Nagy kegy számomra, hogy itt állhatok
mindent megőrzőn, mint a századok.

Hiszen a múltunk együtt él velünk,
egy az imánk és egy az énekünk.

Pilinszky János: Ismerem

Ismerem Jézus éjszakáit,
és a bal lator istentelen magányát.
A jótett szelíd mezejét, s a merénylő
elhagyott, üszkös kezét a tett után.

És ismerem a bárány vesztét,
úgy is, mint aki veszkődve topog
halálos esése előtt,
és úgy is, mint aki hitével
a meleg belsőt keresi.

Szabó Ferenc: Hajnali mise

Teilhard emlékének

Az álom tengeréből megszületve
óriás hegyeken átrepülve
szikrázó havas csúcson
ember-előtti csöndben
ostyaként felmutatom
a fénylő napkorongot

2002. szeptember

Tamás Lajos: Az örök álom

A lelkem fényes, szent kehely
Telve a jóság italával
S ha beszélgetek a halállal,
A halált is az életért szeretem.

Egy éjszakán úgy jön majd értem,
Mint céljaim teljesedése;
A pályámat híven kimérve
Ölébe vesz és kisdedként elaltat.

Pillámra száll az örök álom,
Miből indultam, visszatérek.
Békült szívemben nem lesz vétek,
Mert kő helyett kenyeret adtam.

Túrmezei Erzsébet: A Wittenbergi oltárkép előtt

Turisták belépnek, kimennek…
Századok belépnek, kimennek…
Szép ősi templom, wittenbergi.
Új meg új gyülekezet zengi
dicséretét az Úristennek.

Messziről jött magyar zarándok,
áhítattal én is megállok.
Kőbe, színekbe dermedt zsoltárt,
gót íveket és szárnyasoltárt
csendesen sorra megcsodálok.

Wimberger Anna: Most elpihentél drága föld…

Most elpihentél drága föld,
te óriás, kerekded, barna emlő,
mit szívtak millió éhes életszájak.
Most elfordult szent szeretőd a nap,
az osztó nagy násztokba belefáradt.
Most egyedül vagy, barna bús magad,
csak szíved mélyén szent, melengő lázak,
s öledbe bújik minden kis csíra állat,
s az öled ringat ezer jövős álmat.

Csighy Sándor: Népem szószólója vagyok

Ne bántsátok az én népem,
ne bántsátok az én fajtám,
mert nem kiált fájdalmában,
a bú ott sír néma ajkán.

Nem látjátok mint hull könnye,
mint hull verítéke, vére,
hová elleni szegezték:
ezeréves keresztjére?

Ne haragudj Uram érte,
hogy sajnálom ezt a népet!
Nemzetem is úgy szeretem,
mint ahogy szeretlek Téged.

Dr. Ölvedi László: Futóhomok

Mint kavicsozó balga gyermek,
Úgy építünk, tudóhomokra.
Nem gyökérzik itt a mélybe,
Sudár fává nem szökik soha
Merész ábrándok törpe bokra.

Görnyedve kúszik lent a porban,
Betemeti a barna számum.
Megdermed, ha nemere suhog.
Hazug leplével betakarja
Puha, csillogó homokburok…

Merényi Gyula: Eljövendő nótás magyarság

Fekete sorsok szirtjei között
Zúgató, rangos vér, bús, beteg
Szilajjal sodró patakok
S rajt örök nótát őrlő kínais
Imamalom: a kedvetek.

Már azóv nyarában is álltak
S buzgó nóták piros malasztját
Azótás életekben őrizik
Mind dalolóbban, a véretek mennél
Feketébb bánatok dagasztják.

Reményik Sándor: Nébó hegyén

Népem, hanyatló, hulló nemzedék,
Nébó hegyére vezet föl az Úr
És megmutatja nekünk Kánaánt;
Az ígéret és szabadság földjét,
Az ősi földet csorbítatlanul,
A visszanyert hazát.

Képet varázsol elénk, ködvilágot,
Mely egykor valósággá tömörül;

Tamás Lajos: Harcom a szavakkal

Sokszor birkózom a szavakkal,
S a legtöbb harcban vesztes lelkem,
Mert hajnal-szőtte vízióim:
Testté válni másokban, szebben, –
Oly ritka mámor.

A szó erős, vagy lelkem gyenge?
Én mindenem a szónak adtam,
A vágyódásom, küszködésem
Visszhangja ott zeng a szavakban,
Visszhangra ismét választ kérve.

Túrmezei Erzsébet: Három üzenet idegenbe szakadó magyaroknak

Életed és bilincseid

Ha sorsod, hogy magyar vagy,
büntetlen el nem vetheted!
Ne gondold magadat vándormadárnak!
Fa vagy, s az Isten ide ültetett.

A fák nem kelnek útra,
ha esőtlen a nyár, vagy zord a tél.
Kiállják. Várnak esőt és tavaszt.
Életük és bilincsük a gyökér.

Herczeg Ferenc: Mozduljon meg az ország

Érthető, hogy a magyar közvélemény még mindig a Flandin-féle béketerv lesújtó hatása alatt áll. A francia külügyminiszter ijesztő ötlete, mely huszonöt esztendőre lehetetlenné kíván tenni Európában minden békés fejlődést, egy negyedszázadra meg akar állítani minden európai óramutatót: egyenesen és kizárólag Magyarország ellen irányul. Nem egyéb az, mint kísérlet a trianoni békeszerződés könyörtelen megmerevítésére és megszigorítására. Óvatossági rendszabály, nehogy a magyar nemzet valahogyan mégis kikeljen a kriptából, hova eleven testtel befalazták.

    A többi „legyőzöttek” már önhatalmúlag úgy változtatták meg a rájuk kényszerített szerződéseket, ahogyan jónak látták.

Orpeus / Felvidék/: A magyar költő hivatása

Gondviselésszerű a magyar költő hivatása!
   A tengernyi szenvedéssel, de csak kevés örömmel átszőtt, becsülettel végigküzdött, dicsőséges múltunk fényes tanúságtétel a bennünket el nem hagyó, sorsunkat szeretettel féltő gondviselés mellett. Amidőn a gyötrő megpróbáltatások vihara legjobban tombolt felettünk, amidőn sötét kárpit ereszkedett mindenre, amiért hősies kitartással annyi életet és vért áldoztunk, úgyhogy az örvényszélén támolyogva, már-már veszve láttuk legdrágább kincsünket, jövőnket is, – akkor megszánt bennünket az isteni mindenhatóság: életet támasztott vérünkből, költőt adott, hogy a vak sötétséget fölverje riadó szavával, s bizakodó hittel hintse szerteszét a remény aranyugarait.

Baka István: Gecsemáné

Már évek óta csak búcsúzkodom
S még mindig itt vagyok tréfálsz velem
Hogy annál jobban megalázz Uram
Te azt hiszed hogy végül elhiszem
Meg sem halok s megint nyugodtan alszom
És akkor de csak akkor ujjaid
Egyetlen pöccenésével a férgek
Közé parancsolsz hát nem hát nem hát nem
Nem ejtesz át ily könnyen a bőröndöm
Becsomagolva és lezárva áll az
Ajtóm előtt rég útra kész vagyok

Diószeghy Dezső: Szonett Júdáshoz

Holt Mester! köszöntelek megértő mosollyal,
Ma is látom tűzben a sanda szemed,
Kétezer éve élsz, s e hanyatló korral
A te hatalmad egyre növekedett.

A Messiás most is kifosztva, mint régen,
Mi hasztalan várjuk az ígért csodát,
Szemében a jövő borzalma s fehéren
Nyújtja a csókra a sápadt homlokát.

Lesik már a jelt a poroszlók régóta,
A kereszt is áll már kétezer év óta
A Messiáson midég győz az árulás.

Pilátus szavára keresztet veretnek,
Ha van kereszt, mindég kerül rá eretnek
És diadalt ül büszkén száz apró Júdás.

Kiss Menyhért: Csak néhány szót még…

Csak néhány szót még sietve, gyorsan
szólni szeretnék, aztán már jöhet
a bamba végzet, mely megbomoltan
elveszi éltünk és halomra ölet.

Csak néhány szót még, jaj, mit is mondjak
az életről vagy a nagy halálról;
üvöltve, tán bőgve daloljak,
míg dalom gyászol és sírva táncol.

Ó kegyetlen sors és mily esztelen,
nem értjük soha, míg bús estelen
merengünk, titkát fürkészve némán.

Szemünket vessük tán az egeknek;
kérjük kegyét az erős Istennek,
törött testünket vonszolva bénán.

Márai Sándor: Az Isten szól

Ne a templomban hallgassátok az Istent.
Az ezeréves gramofon elromlott.

Én hallom sokszor Istent, szól velem.
Ha nő nevet. Bor csurran. Pénz zizeg.
Ha hülye néz. Konflisló vánszorog.
Ha lábán énekel részeg torok.
Ha másét kívánom és nem hiszek.

Én bűnben élek s Isten él velem.
Isten a bűnben sokszor szól nekem.
Fejem meghajtom s vallom: Istenem.

                                               1922. március 25.

Szántó Róbert: Isten!

Megtépett keblemnek százszavú sírása
Életemet ássa…
Bilincses jajszavak égő gyötrelmeit
A szívembe verik…
Elfutnék bomlottan úttalan-utakon,
Sóhajos nyomokon…
De te rohanásom letarolt végeken
Megállítod, Isten.

Szomorú szemekkel a múltakat szántom,
Bűneimet bánom,
Hogy utamat rontó bolygó lidérc és más
Bül-bülszavú hívás,
És már elsietnék új fertők mélyébe
Feledést remélve…
S elém torpansz feddő, bírói szemekkel
Mindentudó Isten.