Kitörölhetetlen ez a konstelláció,
az ég delelőjén az a csillag
megőrzi álmainkat,
ha kihül a világ.
Lesz még virág, ének és dió,
nem hadakozhat a zaj a csenddel,
az arkangyal véres palossal rendel
térdhajlítást, zászlólengetést, imát.
Az óceán ömölhet még miránk,
mi megmaradunk alfának a rendben,
arcvonásainkban és sejtjeinkben EMBER,
aki énekel és mond litániát.
Mert gyáva volt és szolga volt
S életét élni sohse merte,
A Sors, a sorsa,
Hajh, be megverte, be megverte.
Most itt várhatja a Pokolt
Szórva, megtépetten, ritkulva
S a Sors, a sorsa,
A sorsa búsabb, mint a multja.
És most a multja bünteti
Fekete korbáccsal, keményen,
A Sors, a sorsa:
Hogy éljen? vagy hogy már ne éljen?
Alapítva: Trianonban,
anno: 1920,
s oly jólétet szerzett nyomban,
el se hinné öreg Máltusz!
Nem csoda, ha megkedvelte
jólét-barát úri népünk,
legalább is, sorba-rendbe
az új rendbe mind belépünk!
Célja: leszoktatni minket
a túlhajtott fényűzésről,
nem lehet több, csak két inged
s egy kabátot hagy a hétből!
Nem kertelek, nem hazudok:
véretekből való vagyok.
De nékem inkább hazám
immár ez a kicsiny haza,
melynek nyelvén szólalt meg
szívem-elmém minden szava!
Utat nyitok a tavasznak,
lépjen be
gyöngyvirággal, orgonával
fészkembe.
Eddig a gyász nyitott benne
virágot,
minden szála csak bánatot
virágzott.
Ma a hajnal rózsa-ujja
simogat:
szabad reggel zengő hangja
hívogat.
De keserű a magyar nép kenyere!
Talán azért, mert a könnye hull bele!
Tövisből van a pihenő párnája,
Felhőből a takaródzó dunnája.
Megvirrad még, azt sírja a hegedű,
A kenyere nem lesz mindig keserű,
Rózsa lesz még a pihenő párnája,
Csillagos ég takaródzó dunnája.
Németh Lászlónak
Lehetetlen itt maradni,
Mindenkinek meg kell halni,
Hívó szóra elrepülni,
Hová, hová se kerülni…
Mankót farag ez az élet,
Semmi sem ád fedezéket,
Marcangol a dac is nagyon,
Világon csak utas vagyon…
Voltam itten külön világ,
Voltam fényes, árva virág,
Nemcsak voltam, ma is vagyok,
Addig, amíg meg nem halok…
A probléma emberi kilátástalansága s a megoldás természetfölötti ígéretei. – A kereszténység ötök időszerűsége s egyetemes lélekhódító ereje
Felmerül itt a kérdés, lehetséges-e még egyáltalán egy nagyarányú keresztény visszahódító munka? Van-e a mai viszonyok közt komoly remény, hogy az elkereszténytelenedett társadalmat ismét nagy arányokban s főleg vezető és formaadó vonásaiban megint kereszténnyé: öntudatosan, örvendezően, szilárdan kereszténnyé tegyük? A történeti fejlődés után, amelyen átmentünk s a jelen sivár és ijesztő jelenségei közepett, amikor az egyház hatalmi eszközei megfogytak, népszerűsége s tekintélye sokfelé csaknem a fagypontig süllyedt alá, s amikor irtózatos erejű ellenségek egész sora dolgozik állandóan gyengítésén, még megmaradt erejének is végleges összetörésén: lehet-e egyáltalán komolyan gondolni arra, hogy a kereszténység még egyszer Európa és a világ szellemi őre és vezére legyen?
Herman Ottó nem csupán a Nemzeti Múzeumban dolgozott, de ott is lakott. Városi legenda, hogy oda járt hozzá Kolozsváron megismert szerelme, a gyönyörű színésznő, Jászai Mari.
Herman Ottó és a debreceni Jóna János dédnagyapám összebarátkoztak, a neves tudós könyvében a Jóna-féle debreceni ötös fogat (két ló elöl, három hátul, a hajtó az egyik első lovon lovagol, nincs bak a kocsin) is szerepel. Névre dedikált illusztrációit bekeretezve őrzöm.
Etológus akartam lenni, amikor olvastam Herman Ottó leírásait, még nem tudtam a családi előzményekről. Akkortájt jártam fotózni, szakosztályi előadásokra a Fővárosi Állatkertbe, amit Anghi Csaba vezetett. Véletlen, hogy nagyapám Jóna István óbudai temetőben lévő sírjához közel fekszik Anghi Csaba (1901–1982) zoológus sírja. Akkor itt elmesélem, hogy sokunknak volt olvasmány élmény Winnetou és Old Shatterhand, utóbbit a kelet-német szerző egy bizonyos Xantus Jánosról mintázta, aki az Állatkert alapítója (1866) és első igazgatója volt.
1
Csak reá gondolok,
az Ő fényére, az Ő sötétjére.
Szívem, ne bánkódj.
Én csak vele vagyok.
Ha sötétbe jutok és elpusztulok,
ha merő fény birodalmába kerülök
és megvakulok –
Te szívem – ne bánkódj.
Nagy az Ő
éjje, fénye.
Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.
Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi századok helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,
a hiúban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.
Így énekelünk mi, pár megmaradt
– azt bünteti, akit szeret az Úr –,
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiirtott az idő gazul.
1936
Elörült örömök, kifájt búbánatok,
Észrevétlen, hűtlen magamra hagytatok.
Templom-csendes lelkem, mit akarsz még várni,
Ha nem tudsz örülni, ha nem tudsz már fájni?
Fújja nagy fanfárját odakint az Élet,
Öröme, bánata egyképp szerteszéled;
De nem tudja lelkem elsodorni még se,
Közönyös a harca, apró küszködése.
Másoknak szívében vágyatajzó célok,
Mikért összecsapnak vértivó acélok,
Másokat borzasztnak nyitott hideg sírok,
Nekem nincs örömöm és én nem is sírok.
Mohi pusztán volt már egyszer
Egy nagy átok, végítélet.
Várnánál a másik, ahol
Újra minden semmivé lett.
Hanem aztán jött Nagy Lajos
Három tenger határával
S Mátyás király reneszánsza
S Kinizsi Pál a kardjával.
Csele patak… Romhány, Vadkert…
S jaj, Világos… Ami történt
Minden tájon, a hosszú sort,
A sok véres szörnyű törvényt –
Uram, csak Te tudod:
Mikor külsőleg a legmagasabbra
Emeltek emberek – –
Akkor voltam a legsíróbb, legkisebb,
Legbűnösebb
És legmegalázottabb gyermeked.
Kolozsvár, 1941. január 4.
Csillagtól csillagig
örökké jár a Fény.
Suhogó gyémántszíj
forgatja gyötörvén
a roppant masina
miriád kerekét:
pergetett világok,
rendszerek ezerét.
Kis Göncöl, Nagy Medve
egymásba fogódzón
zúgatják az orsót:
a Sorsot, a sorsom.
Tejutak forognak
a titkos messze Egy
sugárzó erején.
Egyszerű egyszeregy.
Betakart rózsa a magyar szabadság,
betakart rózsák a magyar szívek,
rajtuk ül a fagyott rabság,
és rajtuk a börtön-hideg.
Ki kellene már takarni,
illatra szomjas a lelkünk.
Magyar rózsák, szent vérrózsák
illatozni elfelejtünk?
Magyar rózsák, jön a tavasz,
vándormadár is visszatér…
Magyar rózsák, Kassa alatt
szabadságról dalol az ér.
Hozzád kerestem az utat,
de megmérgeztek a kutak,
ha szomjas voltam s ittam.
Kerestelek, kutattalak
s még ezer véres perc alatt
sincs nékem itt, ki itt van.
Melletted álltam: hasztalan!
Mondatból eltévedt alany
voltam melletted én csak.
S ha elfutott a gyorsvonat,
szél hozta vissza hangodat,
a móka szél még csélcsap.
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
A század méhe mélyről háborog.
Uralkodnak új diktátorok.
Az Országházán veres lobogó.
A pincében sok csendes lakó.
Kassa piacán vörös már az őr.
Jön a Szovjet a Kárpát felől.
Új király ül a Dunapalotán,
S az Egyetemen új tudomány.
A főnökünk egy faragólegény,
Töltött pisztoly mind a két kezén.
Népem! Te bátor harcos hősi nép!
Ébredj fel ős erényed szózatára!
Ébredj! honodnak lángba áll határa
Ellen tiporja s száz darabra tép.
Bércek viharja, csörgő ér vize,
Alpok tövében nyájas tűzhelyek,
Rétek virága, suttogó berek
Fájó panasszal zúgnak messzire.
Hőst elsiratta gyászos özvegyek,
Árvult gyerekhad, párvesztett arák,
Elsírva bú közt könnyeik javát,
Új könnyözönből hozzád esdenek…
