Pontosan vándorolunk mi is,
akár a hangyák, a lepkék,
a fák és a virágok is …
Egy szabályhoz kötött jelenlét
rendjében egymásra terítve,
mint tengerfenékre fövény,
rakódunk sulykolt, elhagyott ruhák.
Iszonyú kővel mángorol a menny
s e szervetlen óriás terep
nem is oly szilárd ölén
e holtával élő szőttes
világít… Áramlik tőlünk és felénk…
„A sors valamiféle igazsága: valaki igazi alkotói tehetséget kap, valaki pedig tehetséget ahhoz, hogy a tehetséget színlelje.” (DSzG Szentenciák II. CCCXXIV.)
Érdekes dolog a tehetség. „A tehetség semmi, elrontható, elpazarolható. Ami az egész életben számít, az a jellem.” Zbigniew Herbert tételét - a tehetség érték, de jellem nélkül elégtelen (Talent jest rzeczą cenną, ale talent bez charakteru marnieje) - súlyos versében idézte föl Nagy Gáspár (Zbigniew Herbert emlékére).
Persze kérdés, honnan nézzük? Végtére is bővelkedünk tehetségekben, de a tehetséget ügyesen színlelőkkel Dunát - Szajnát, Spreee-t - lehetne rekeszteni. A - bármilyen forrásozású - tehetség vagy meg nem kerülhető járuléka, a siker királyként uralja a világot, viszont ami számít, a jellem, megtépázott, összevert koldusként várja rendületlen az épp időszerű szamaritánusokat.
Az egyház bűnbocsátó hatalma föltétlenül szükséges
Úgy adta-e Isten az egyháznak a kulcsokat, hogy más kulcsokat az ember nem talál az Isten országába? Szükséges-e okvetlenül alávetni magunkat, vagy pedig csak úgy adta-e Krisztus a hatalmat, hogy aki akar, használja fel ez oldó hatalmat, aki pedig nem akar, az lépjen a népek bűnbocsánatot kereső ösvényére? Mert hisz akik nem keresztények, azoknak is csak tán megbocsátja Isten az ő bűneiket? vagy nem? Ki állíthatná ez ugyanakkor, midőn az Isten irgalmáról beszél?
Az életem
részesedés mindenben.
Szüntelen áramlás.
Szüntelen jelenlét.
Szavaim, mint a követek
előttem járnak,
s jelek szegődnek a nyomomba.
Lobogóm
tenyérnyi folt az égen.
Nem felhő, nem fantázia.
Fény és reménység.
Egy ajtószárny.
Egy angyal szárnya.
Íme, szembe jössz velem, én barátom
és testvéri, mély köszönéssel illetsz.
Nem tudom: ki vagy. Neved ismeretlen.
Régi napok közt
átcikázva, felkutatom éber
emlék zegzugát, de szemed sehonnan
sem tekint felém. Aranyos derűvel
mégis elém állsz
most a dércsipkés, csoda jégkösöntyűs
fák alatt és mély köszönéssel illetsz.
Törzsed szálas és riganyos, ruhádon
átcsap az izmok
Arra tanított mindig az Anyám:
Istenben, szépben, jóban hinni kell.
Tanítását piros gyermek-lelkemmel
Imádságos hittel hittem el.
Jöttek azután a végtelen napok
Sorsüldözött, hosszú, nagy telek,
Hideg, dermesztő, fagyos évek
És feketeszívű emberek.
Döbbenve láttam, hogy a szépnek
Mindig rút a másik oldala
S vérző szívem csalódott hittel,
Könnyes szemmel mentettem haza.
Ki ülsz égben a vihar felett,
Én Istenem, hallgass meg engemet.
Hozzád megy szívem és ajkam dadog,
Hazámért reszketek, magyar vagyok.
A népekkel, ha haragod vagyon,
A magyarra ne haragudj nagyon.
Ne haragudj rá, bűnét ne keresd,
Bocsáss meg néki, sajnáld és szeresd.
Szeresd, vigyázz rá, Istenem, Atyám,
El ne vesszen a sötét éjszakán.
Most Eléd dobott zengő, szent alázat:
Alázatomnak halld, Uram, szavát:
Sikoltó fényben, magamra-meredten
Állok Előtted. Hajdan aki lázadt
Ellened, Uram, s rendelésed ellen
És kevélységgel bársonyozta testét,
Most omló vágyak viharán keresztül
Rádöbbent fájva kicsiny mivoltára,
Meglátta íme féreg-önmagát.
kútnak lenni volna jó
utas-itatónak
diófának vagy a fán
füttyentő rigónak
rigófüttynek volna jó
lenni bár egy hangnak
jönni-menni volna jó
akárcsak a harmat
1974
Ahogy a semmi kisimítja
az agónia árkait,
miként a vidék hófuvás után
lecsillapúl, hazatalál,
valahogy úgy alakúl, rendeződik
fokról-fokra ember és Isten,
pusztulás és születés párbeszéde.
Szürkén gubbasztok íróasztalomnál,
– Ó unott, gyűlölt, dicstelen robot!
És messze, messze, izmos férfi-kézben
Kard cseng, szemükben férfi-tűz lobog.
Egy íróasztal és egy ív papíros, –
Ez hát számomra az egész világ?
Óh véres mezők dörgő végtelenje!
Óh nagy tettekre hívó trombiták!
Fölértem...kék, hűs kendő már az ég,
Belétörlöm a homlokom...
Lent, előttem, csillog az Ér völgye,
Tavak, dombok...ez az otthonom.
Innen indult egykor Ady Endre,
Nagynomádul Párizsig szaladt,
De én itt pusztulok el a lápon
Kék holdas hóvárbércek alatt.
Nekem álmatag Buda sem jutott,
Pedig ott maradt lelkem fele...
Ó, azok a régi-régi utzák
Emlékeimmel vannak tele...
Egy lila akácos, ódon házban
Zendül egy altwieni zongora,
Anyám simogatja billentyűit...-
Ó, nem hallom már többé soha...!
Hová lett anyám hófehér keze?
Az édes Schubert melódiák?
Hová szállt el szeme kék lepkéje?
Mivé lett a régi kisdiák...?
Ballada kísért a lápok között,
Be vagyok falazva a nádba,
Halálos csönd szorít...csak ha szél zúg,
Eszmélek...hátha, hátha, hátha....
Átszállva Időn és Téren, aléltan
Merengek...és már nem is tudom,
Ki az, aki sorsom siratja itt és
Hogy emlékszem, vagy álmodom...?
Örüljetek az Úrban. És örüljetek az emberben és örüljetek a természetben. Örülni kell, ez föltétlen kívánalom, megszívlelendő esély. Schiller 1785-ben, huszonöt éves korában írta az Az örömhöz című költeményét (egyes vélemények szerint azonban nem az öröm /Freude/, hanem a szabadság /Freiheit/ volt eredetileg a költemény tárgya, csak hát a cenzúra….). Beethoven 1824-re készült el a IX. szimfóniával, benne az Örömódával. 1972-től ez lett Európa himnusza.
Lángolj fel a lelkünkben szép
Égi szikra szent öröm,
Térj be hozzánk drága vendég,
Tündökölj ránk fényözön.
//:Egyesítsed szellemeddel,
Mit zord erkölcs szétszakít,
Testvér lészen minden ember,
Merre lengnek szárnyaid.:\\
I. A Messiás bűnbocsátó hatalmat hozott s hagyott maga után
A BÁNAT a vallások elmaradhatatlan motívuma s az erkölcsiségnek gyöngeségünkben és botlásainkban ésszerű, rendfenntartó, javító, vigasztaló erénye! A bánat a kinyilatkoztatás rendjében, abból a pedagógiából, hol Isten lett az ember tanítója, abból a világra szóló ökonobiából, melyet a természet megrendült alapjain az Isten újra szervezett, ki nem maradhatott.
Fojtanám, de panasz-szóval,
nehéz jajjal meg-megszólal.
Isten zúzómalma forgat,
kerékfoga megcsikorgat.
Ülök magányom bíboros pamlagán.
Az elhagyottság sátora béfedez.
Távol tülekvő emberektől
Szürcsölöm drága borát a létnek.
Parányi nyílás sátramon s rajta át
A fenn örvénylő kék eget bámulom
S a mérhetetlen távolokból
Rám mosolyog szelíden az Isten!
Valami furcsa összehangolódás,
Valami ritka rend –
Széthúzó erők erős egyensúlya,
Mély belső bizonyosság idebent –
Bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerülhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép –
S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
Megtalálni a felséges Igét:
Az Igét mindezekhez:
A Béke ez.
„Koldusboton, törött mankón
Jövünk Búcsút járni,
Szűzmáriás magyaroknak
Kopott unokái.
Éjfél van a Duna táján,
Magyaroknak éjszakáján
Nincs más ki virrasszon.
Baráttalan, testvértelen,
hozzád ver a veszedelem,
Boldogságos asszony!
Feltörnek bennem a szavak. Valahonnan
az Isten üzen, mert ő ez a zajos
és ismeretlen dübörgés az éjben.
Nem én vagyok, aki beszélek
és nem felelek azért, amit kimondok,
szócső vagyok, hangszóró, aki messzi
állomások beszédét közvetítem,
néha zavarosan, mert a perifériákon
viharok járnak, vagy táviratok
zavarnak, vagy gyönge az én akkumulátorom,
de az Isten leadója beszél belőlem.
Ezerkilencszáztizennégy óta nincsen
béke, csak hébe-hóba fegyverszünet.
Mikor nyerik vissza végre nemzetek s egynémely
emberek bitangba veszett eszüket?!
