Tóth Árpád: Új tavaszig vagy a halálig

Most, hogy megint útfélre estem,
Eltűnődöm e téli esten,
Mi volt az élet, uramisten?

Mi volt? ez volt: sok fénytelenség,
Fakó robot és kénytelenség,
Száz bús határ reménytelenség.

Borult egek kevés azúrral,
Koldus pajtásság pár nagy úrral,
Pár ájult nóta, tépett húrral.

Egy-két vad mámor nyoszolyája,
Egy-két asszony jó, meleg szája; –
Volt, nincs. Csöndes a szívem tája.

Most itt ülök, roppant hegyek közt,
Betegen a többi beteg közt,
Múltnak háttal, halállal szemközt.

Lesz-e másképp? várjam? ne várjam?
Lassan szétszéled a homályban
Bitang jószágom, kedvem, vágyam.

Nyomukban, mint fekete bundás,
Begyűrt süvegű öreg kondás,
Hallgatva ballag a lemondás.

S mégis, a csönd-paplanú télben,
Nagy nyugalom évadját élem –
Érzem, az Isten gondol vélem.

Mint a bokrok setét bogyókkal,
A hó alatt zamatozókkal,
Megrakva szívem hűvös jókkal.

Hogy mire jókkal, majd megválik,
Mire a hó gyapja lemállik,
Új tavaszig vagy a halálig.

Fekszem megadva, békén, resten,
S néz rám, át a végtelen esten,
Tűnődve sorsomon, az Isten.

Baja Mihály: Nincs párja a magyar lánynak…

Nincs párja a magyar lánynak
Hetedhét országon.
Patyolatos, tiszta, mint a
Harmat a virágon.

Bokorugró szoknya rajta,
Pántlika hajába.
Piros szegfű pici szája,
Csillag szemepárja.

De az anyja gonosz fajta!
Mindig a sarkába…
Pirongatja, hogy ne hajtson
A legény szavára.

Hát a magyar menyecskének?
Világon sincs párja!
Jaj, a szeme, mint az égő,
Tüzes nap sugárja.

Ingó, bingó rózsabimbó
Járása, kelése.
Hattyú keble, mézes, mázos
A szava, beszéde.

De az ura, jaj de fura!
Mindig morog rája,
Hogy ne nézzen, ne nevessen
Más ember fiára.

Barna kis lány, szép menyecske!
Szegfű, majoránna!
Énnékem a mennyországnak
Tiltott almafája!

De ha mégis választhatnék,
Melyik lenne párom?
Ennek a csókjára, annak
Az ölibe vágyom…

Berda József : Lecke a nyelvről

A mélyebb szavak súlya robban;
beszélj mindig tőmondatokban!
Légy világosabb és rövidebb.
- A sok szót a fene eszi meg.

S mert „sok beszédnek sok az alja”:
az észt más kell, hogy vigasztalja.
Ápold a szót, mint gépet az ész,
másként a műved kárba vész.


egyazisten

Falu Tamás: Mi a haza?

Az a haza, hol anyám szólítom,
Ahol napestig dolgozik apám,
Az a haza, hol a tüzet szítom,
S csendes otthon fénye hull rám.

Az a haza, hol iskolám vénül
És nélkülem árva a pad,
Ahol annyit kaptam szent emlékül,
Forrást, amely ki sosem apad.

Az a haza, hol őt megszerettem,
ahol ő élt, az a drága lány,
Ahol együtt jártunk-keltünk ketten
Vidulva víg madarak dalán.

A haza egy csöpp fűszál a réten,
Egy árva fa a domboldalon,
Egy kis porszem a földkerekségen,
Minden öröm s minden fájdalom.

Reviczky Gyula: Intés

Siess élni, míg lehet, siess!
Mert ki tudja, holnap hogy mi lesz.
Hány van, a ki víg legény ma...
Dal van ajkán.
S holnap aztán
Szíve nem ver, hideg ajka néma.

Nem sokallja ezt az életet,
Csak az árva, ki nem élvezett.
A ki, bárha tudta, látta,
Hogy a végczél
Harcz a létér':
Gyönge volt a szívtelen tusára.
Csalódásban élni, óh, beh más!
Ha eléd áll a való, e váz:
Adj hálát a könnyű vérnek.
Az igazság
Komoly arczát
Nem látják meg, csak a bús kedélyek.

Ha elöntesz egy pohár italt,
Ha elfojtasz egy szerelmi dalt,
Ha egy ajkat csókolatlan'
Hagysz el, ezzel
Többet vesztel,
Mint ha volnál mindenben tudatlan.

Wass Albert: Nagypénteki sirató

Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából köpönyeget veszünk…
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.

Véreim! Véreim! Országutak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha nem lesz vége?

Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.

Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfánkat,
mindég kettőt, soh’se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s a miként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.

szozattovabbacikkhez

Prohászka Ottokár: Készület a Szentlélek eljövetelére

    «Maradjatok a városban…» (Lk. 24 , 49)

    a) Üljetek le… csendesedjetek le; legyen mélységes csend a lelketekben. Zaj és vásár az élet s a lélek e profán, lármás piacokra nem száll le; tehát csendet kérünk. Csendet a földies, nyugtalan, csapongó, magamagát gyötrő gondolatokba; csendet az örökös perpatvarba; a hazug, mert nem őszinte, e tettetéssel s álnoksággal s ugyanakkor gyávasággal telt nagyképű komédiába. Nem félni, nem aggódni, nem kapkodni, hanem összeszedni magát s ésszerűen s alázattal s bizalommal Istenhez járulni. Tömegesen, erőszakosan jár keresztül-kasul lelkeden a gondolat, szíveden az érzelem; szenvedsz ez örökös rendetlenségtől. «És mint a szülőasszonyé, úgy szenved ate szíved képzelgésben. Ha csak Istentől nem adatik a látomás, ne add azokra szívedet.» (Eccl. 34 , 6) Kérlek hát ülj le; nézz szívedbe s kérdezd: mi az, ami eltávolít a Lélektől? Mi zavarja békémet? Testi vagy, érzékiség, fegyelmezetlen, csélcsap kedély, hiú töprengés, bizalmatlan félelem? Ülj le s gondolkozzál s imádkozzál; «tégy szert jótanácsú szívre; semmi sincs hozzád annál hívebb». (Eccl. 37 , 17)

szozattovabbacikkhez

Csanád Béla: Zsoltár

Hová vetettél, Istenem,
mily cethal belsejébe?
Lobog a bűzhödt levegő,
az állat tűz epéje.

Töröld le csapzott homlokom,
rendelj, Uram, magadhoz.
Bár cethal-sorsot érdemel,
ki rosszat rosszra halmoz.

Még engedetlen a jövő
és nyugtalan reményem,
de aki mindent alkotott,
tudja, hogy Őt beszélem,

és szívem érte nyugtalan
e szörnyű émelygésben,
s mennék is már akárhová,
ahová küldetésem.

Szólíts paranccsal, Istenem!
Üvöltök, sírok érted.
Irgalmazz prófétádnak is,
s kegyelmezz Ninivének.

József Attila: Istenem

Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,
segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,
én zavarnám a fele varját,
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.

Major Zala Lajos: Megmaradási ima

Hegyet hágék lőtőt lépek
lejtőn allék
perceim lejtőjén
tüdőmmel
kapaszkodnék
születésem első lélegzésébe
sorsom kápolnájának lét-kilincsébe
az irgalmasság nyílását
keresve
a Látás gyötrő aranyait
Lét-Világ kondulását
a visszhang szerénységében
szívemből
agyamba
az Elviselhetőség harangjait
fényütőik rezgését
lelkem kételyeiben
hogy
ha nem is hiszem
de erezzem
napról napra
az élet örökkévalóságát
cselekedeteim
remény-káprázatában
ámen

Nagy Méda: Mária

Engedd meg, hogy eléd tegyem hitem,
én, a rohanó patak árjának parányi kavicsa,
akit a szárnyas idő könyörtelen malma megőröl
és szétszór a messzi, szabad szeleknek…
én vallom, hogy egyetlen porszemem
szikrázó gyémántköveknél százszor többet ér,
ha rólad mintázom meg életem
és keresztem halk alázattal viszem,
mint Te vitted egykor sebzett szívvel,
de tiszta homlokkal egész a halálig:
asszonyok asszonya: Mária!

1934

Takáts Gyula: Ott vagy

A kétlábúak ellen
egy angyal szárnya tart?
Ott vagy minden elemben
és túl is csak Te vagy a part…

Berda József: Sóhajról sóhajra

I.
Mint egy állat... - úgy múlni ki csendben
ebben a finom polgári rendben;
ezt szeretném én már minél hamarabb
megérni a buta csillagok alatt.

II.
Elég volt a könyörgés, koldulás
ott, hol a vén Ég embert nem ruház,

s csupán hitet, vagy sok malasztot ád,
de nem a bő bukszák csengő aranyát.

III.
Fákról-madarakról gondoskodik Isten,
embernek kenyere, se hajléka nincsen.

Ki köt az ördöggel okos szövetséget,
csak az nyeri el az örök üdvösséget?!

IV.
Másé a pénz; másra mosolyog a nemzet.
Téged az apád csak kuli-sorsra nemzett.

Egyhangú élet, s rossz kocsis-koszt vár rád...
Ki szeretne téged, kutyasorsú árvát?

V.
Hallgass hát kutya: hallgatni aranya;
legyen boldog, kinek rossz sora van.

Motyogj hálát és várj, akármi jön...
Dög vagy már, kinek a koldus se köszön.

Joós Ferenc: Tanyai ember élete

Hajrá! Birkózik az élettel a tanyai ember,
verekszik a földdel, hogy fizessen kenyéradó szemmel,
tülekszik a gonddal, marakszik a bajjal,
és tengődik istenadta száraz kenyérhajjal.

Hajrá! Új hajszára hajszolja a jószág,
de tenni kell szünetlen, mert sok az adósság!
A robinzoni tanyai magányba
így él a magyar bús egymagába.

Hajrá! Mindegy, ha vasárnap, ha ünnep, itten
soha sincs megállás, pihenés sincsen,
csak mindig munka vérző tíz körömmel,
kevés étellel, kevés örömmel!

Hajrá! Kicsinek, nagynak, férfinak, nőnek.
A kis robinzonok is iga alatt nőnek.
Az álom beletörik homályos szemükbe,
oly korán a jószágőrző ostor a kezükbe.

Hajrá! Reggeltől napestig.
Gúnyája foszlik, bőre is kifeslik.
Mégse csügged, mégis hisz a tanya hős parasztja,
munkától, imától semmise riasztja!

Hajrá! Kiveri homlokát a veríték.
Tarisznyán várja a sovány teríték.
Keblére ejtett kalappal most messze néz
s érzi, hogy hűs szellő képiben
végigsimít rajt az égi kéz!

1935

Matók Leó: Előre hát bajtársak

Előre hát bajtársak!
Induljunk meg vidáman, énekelve.
A jelszó egy maradt:
Magyar hazánk áldott, forró szerelme.

A zászló megy elől.
Táncolnak selymén titkos égi fények.
Most fittyet hányunk arra,
Amit intőn suttognak ránk a vének.

S ha ránkszakad az ég is
És utunk állja százezernyi gazság,
Mi hazatérünk mégis,
És győzni fog az egy, örök igazság.
Felkelt dühünkkel dacolni ki merne?
Előre hát bajtársak – induljunk meg vidáman – énekelve.

Azért, mert néhány őrült
Most vérpirosnak látja a világot,
Mi megőriztünk tisztán
A szívünkben egy kis – fehér virágot.

A jelszó egy maradt:
Magyar hazánk áldott, forró szerelme.
Előre hát, bajtársak –
Induljunk meg – elszántan – énekelve…

Hamm, 1945. október 3-án

Pilinszky János: Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

Sinka István: Síromból kiáltó

Kik voltak apáim?
Szomorú emberek?
Utánuk a sírba
én is csak úgy megyek?

Hiába temet el
engemet az ásó,
akkor is az leszek,
síromból kiáltó.

1950

Bartha Miklós: Kazár földön

Az uradalom c. fejezet

    Vonatunk elhaladt Munkácsvár alatt a Latorca völgyébe. Fényes emlékek, sötét emlékek kelnek, ébrednek, váltakoznak a robogó kerekek forgó sietségével

    Munkács fellegváros részében Zrínyi Ilona ablakát keresi szemünk. Látni véljük a bástyát, melynek boltívét bezúzta a Montecucculi bombája. A bástyához bizalmasan tapad a Báthory-kápolna, mint fecskefészek az ereszhez.

    Hormayr e várban szenvedett fogságot; Kazinczy is. A Bach-korszak rablógyilkosok számára rendezte be Rákóczy várát.

    Mégis csak csúf mesterség osztráknak lenni.

    Most üres a vár. Egy kedves öreg úr mutogatja a rabcellákat, a dolgozó termeket, a fogházfelügyelő lakását, a mosókamrát. Aztán felvisz a fellegvárba. Hangja komollyá, mélabússá lesz.

szozattovabbacikkhez

Prohászka Ottokár: Lemondás nélkül nincs lelkiség

    «Akkor felelvén Péter, mondá neki: Íme, mi mindent elhagytunk és téged követtünk, mi lesz hát velünk?» (Máté 19 , 17)

    a) «Mindent elhagytunk» – mondja Péter – halászkunyhót, hálót, sajkát, mindent. Nem gazdagságot, állást, rangot, de azt, ami szabadságunkban, hozzád való közeledésünkben, veled való egyesülésünkben akadályozhatott volna. Mi lesz tehát velünk? Királyok lesztek és világot ítéltek! Mindenről lemondani, nagy tett; aki ezt megteszi, megdicsőül, megítéli s megszégyeníti a röghöz, ingerekhez, élvezetekhez tapadt világot. – Le kell mondanom 1. mindarról, ami bűnre visz és csábít; 2. az önmegtagadást azzal a szándékkel kell gyakorolnom, hogy az a lelkiséget, a szabadságot, az Istenhez való közeledést mozdítsa elő bennem. Az önmegtagadás fokain közeledünk Istenhez;ezek a mi királyi székünknek lépcsői. Menjünk bízvást föl rajtuk.

szozattovabbacikkhez

 

Ady Endre: Az Isten balján

Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.
Mindig neki harangozunk
S óh, jaj, én ott ülök a balján.

Az Isten könyörületes,
Sokáig látatlan és néma,
Csak a szívünkbe ver bele
Mázsás harangnyelvekkel néha.

Az Isten nem jön ám felénk,
Hogy bajainkban segítsen:
Az Isten: az Én és a kín,
A terv s a csók, minden az Isten.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang
 SZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf