Uram
köszönöm
mert megadtad
hogy ne csak egyedül legyek
magam ellensége –
de hívtál másokat is
hogy könnyebb legyen a küzdés –
nagyszerű pillanatod volt
amikor felismertetted vélük:
ki ellen is kell összeszedni
minden erejüket
és félelemben edzett
gyarló
bátorságukat
Ha szenvedélyek árja dúl szívemben
S a kétkedés agyréme ostromol,
Ha nincs sugár keblemnek éjjelében,
S a gyáva szív erényre nem hajol;
Ha fájdalom-könyű remeg szememben,
Midőn a bűnnek szörnye átkarol,
S üdvöm varázsa jéghideg kezében
Mint lenge pára búsan szétoszol;
Ha életem feljajdult tengerén,
Borába rejti arcát a remény:
Mi a zajos habokkal küzködünk
A bús homályt derítő fénytorony,
Oh az nekem keserves szenvedőnek
Jézus keresztje a hegyormokon!
Kimérte Isten a
Tudás határait,
S embertől elfödé
Fönséges titkait.
A megadás szelíd nyomán
Kél a valódi tudomány.
A főváros zajából,
Sötét romok között,
Egy lángelméjű férfi
A tengerpartra jött...
Üzenem neked, ki egykoron asszonyom leszel:
Ráébredtem az elhívatásra.
Vigyázok magamra.
Táplálkozom, sétálok nagyokat, alszom, figyelem izmaimat.
Egészséges és tiszta vagyok.
Vidám, fénylő és bizakodó.
S ha nálad időz gondolatom
teltnek, erősnek akarlak,
azt akarom, hogy vigyázza magadra...
Adjon az Isten szebb jövőt:
Szép földemre szent esőt,
Fejem fölé hűs tetőt,
Két karomba szeretőt!
Adjon az Isten új reményt:
Bús szívemnek szenvedélyt,
Két szememre éji fényt,
Úgy ragyogjon rám az ég!
Adjon az Isten szerelmet:
Szív dobbanjon szívemben...
Ha sírva is, de vigadunk,
Míg fölragyog magyar napunk,
Míg álmok élnek s zendülnek dalok,
Míg magyarok leszünk mi magyarok!
Tavasszal a derűs mezőn,
Hadd táncolunk örvendezőn,
Májusfa ágán víg bokréta int,
Tavaszi szélben szállnak álmaink!
Ha jő a nyár, zengő határ
Aratóknak dalára vár...
Öreg Duna folydogál,
hajnali szél fújdogál,
végig vér a nagyavar,
mégis lovon a magyar:
le a kerék, föl megint,
ezerév csak ellegyint,
hajnali szél fújdogál,
öreg Duna Úristenhez
folydogál.
Se a Duna, se az ég,
se a lassú nagykerék –
amíg bennünk fut a vér...
Sok volt a fájdalom,
Több a hiú álom,
Míg életbatárom
Zökkenve megállt.
S most kihunyt reménnyel
Bús, fekete éjjel
Tekingetek széjjel,
S kémlelem a határt.
Annyi soh’se voltam,
Ha feküdnék holtan
Egy fekete dombban
Gyújtsanak egy lángot...
Lássátok, fáradt vagyok már
s nem bírok szavaitok labirintján
tévelyegni. Szeretem a nyugodt,
nyílegyenes, biztos utakat.
Legyetek őszinték, ne zúdítsatok
rám cifraszép szavakat,
mert el tudom viselni a meztelen
igét és ti is el kell, hogy viseljétek.
Amikor beszélek, ne nézzetek
a hátam mögé: az nyugtalanít.
Állítástok legyen: igen, igen –
és tagadástok: nem, nem.
Mindnyájan biztosan meghalunk...
Egy percre, egy röpke kis órára,
Míg a roráték harangjai zengnek
S a decemberi est téli sötétjén
Kigyúlnak a karácsonyi lombok –
Egy percre leszáll az ég magasából
Az örömtelen földre a béke,
S az ember a tiszta szív áhítatával,
Meghatva csodálja a szent jelenést,
S imaként rebeg ajkán a gyermeki szózat
„Légy áldott, te nagyszívű Jézus!…”
Egy percre csak! Aztán fordul az élet
S kezdődik a hajsza újonnan.
A hétköznapi harcok zaja, szennye
Keresztülcsapkod a béke malasztján,
Fölébred a régi harag, gyűlölet...
Aranykötésű imakönyvet
Hagyott rám örökül anyám,
Kis Jézus ingben, glóriában
Van a könyv első oldalán.
Sok év előtt egyik sarokba
Beírta jó anyám nevét,
Lehajtom a betűkre főmet,
Hogy fölidézzem szellemét.
Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer
Fehér ruhában láttam őt.
Tavasz volt ép', a kedves ákácz
Virágozott a ház előtt.
A lemenő nap fénysugára
Reszketett ajkán, zárt szemén.
Apám ott állt a ravatalnál...
Még mielőtt kimondanák
az ítéletet,
még egyszer megnyílik a szád
és réveteg
ajkad suttog s majd aki
melletted áll,
megilletődik, nem is figyel s úgy mondja ki:
ez a halál.
Pedig akkor tolulnak szádra
mélységes igék,
mint bimbók a már zuhanó ágra,
a vér nyűgét
lerázó szellem most tiszta, szabad
s oly végtelen,
hogy nem foghatják kerítésbe szavak,
se értelem.
Nem, aki árva,
nem, akit kifosztott az élet,
nem, aki másutt nem lel menedéket,
nem, akit aggá gyötörtek a gondok...
Krisztust szolgálni az induljon el,
aki boldog!
Akinek boldogsága egyre nő,
s kicsap, mert lelke szűk medrébe nem fér.
Elindul adni. Ad és vissza nem kér.
Szolgál. Kicsinek, nagynak, mindenütt,
mindenkinek. Bérre, hálára nem vár.
Alázatosan fölfelé tekint,
ha itt is, ott is fölragyog egy szempár.
Tavasz fuvall a hófödte hegyekre,
s a megáradt folyó ha partot átlép,
tudjuk mi mind, nem is tehetne másképp.
Ha Krisztus fénylő napja rámosolygott,
adni, szolgálni így indul el az,
aki boldog.
Köszöntelek téged asszony: köszöntöm
a bennedlakó tisztaságos anyát, ki oly boldog
lehetett s olyan kiválasztott, hogy szülni volt méltó
a virgonc és kicsattant kisfiút, tán azért, hogy még
szebb és virulóbb légy majd testben, mind lélekben egyaránt.
Örülj asszony, a gyönyör fájdalmai szépitettek meg téged
ennyire; általa lett csengőbb a hangod is, s így Isten előtt
még kedvesebb személy vagy, ki megérdemli, hogy urának méltó
felesége legyen egy boldog életen által...
Az ifjú világ hogy már kész vala,
Így szólt a gondos Alkotó szava:
»Még nem tökélyes: mindenütt hideg,
Sivár nyugalmú bús éj fekszi meg;
A tűz hiányzik.«
És legott a vak
Űrbe sistergő szikrák hulltanak,
Mindenfelé más célból dobva ki.
– »Te mint nap fogsz az égen bolygani.
Virágot nyitsz a meddő föld felett...
Az eszedet, ha akarod,
Akinek tetszik, eladod,
Vagy bár akárhová teszed:
Mindegy, azt mondják legföljebb rá,
Hogy hová tetted az eszed?
A két karod, ha akarod,
Serény munkára zavarod,
Kenyérre váltod erejét,
Vagy, hogyha tetszik, összefonhatod:
Megteheted, mert a tiéd.
Minden pillanat csak egyszer él …
Mégsem halott: a teljes része!
A látványon túl szívünkkel
indul a mindenségbe.
Ez a hibbanás csakhamar a festészet és még inkább a szobrászat bús tereire is áthibbant, hogy az irodalmat ne említsem. Egy igen derék miniszteri tisztviselő Attilát Samuraijá másolta s a Göncölszekér saroglyájába olyan ázsiai mitológiát akasztott, hogy az már csupa eurázsiai turánizmus. Ehhez aztán beszélt hetvenöt kötetnyi elméletet s az összest együttesen elnevezte magyar képírásnak. Egy szobrász a frissen megvakított Vazult egy olyan pocsék szláv-oláh koldus arccal bízta meg, hogy Vazul igazán örvendhet, hogy a tükrök beszéde elől elnémították a szemeit. Szegényke aztán hálás is: csoda buzgósággal mutatja, hogy egy igyekvő Medgyesy-tanítvány milyen arc- és izom-plasztikában adja tudtul a világnak, hogy az ügy fáj neki és némileg zokon is veszi.
(A szeretet hősies adakozása; Áldozatos szeretet; A lélek talaja a szeretet; Az isteni Szív a mi életmintánk)
Hogy az egyes ember morális tekintetben mire képes vagy képtelen, az lelki mivoltából, szívéből ítélhető meg. Ha Krisztus tetteit, rendelkezéseit, parancsait csak formailag osztályozzuk, akkor isteni lényét nem azzal a mértékkel mérjük, amely megilleti.
Az Úr tetteinek igazi mértékét a szentírás ezekben a szavakban adja meg: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adá.” (János, 3, 16.)
A társadalmi alakzat ómegájának vélt demokrácia kezd hasonlítani ama bizonyos jószándékkal kövezett úthoz.
Tudjuk, hogy nem jó, tökéletlen, mégis működteti önmagát, mégis működtetik önjelöltjei, működtetik azok, akiket a propagandával fölépítettek, megcsináltak. Tehát következzen néhány rövidebb-hosszabb tétel a népuralomnak nevezett formációról, erről a sokadszor lerágott csontról.
Fodor Ákos költő Választékunk című négysorosában – összehasonítva a diktatúra mibenlétével - frappáns jellemzőjét adja.
