Nagy Méda: Mária

Engedd meg, hogy eléd tegyem hitem,
én, a rohanó patak árjának parányi kavicsa,
akit a szárnyas idő könyörtelen malma megőröl
és szétszór a messzi, szabad szeleknek…
én vallom, hogy egyetlen porszemem
szikrázó gyémántköveknél százszor többet ér,
ha rólad mintázom meg életem
és keresztem halk alázattal viszem,
mint Te vitted egykor sebzett szívvel,
de tiszta homlokkal egész a halálig:
asszonyok asszonya: Mária!

1934

Takáts Gyula: Ott vagy

A kétlábúak ellen
egy angyal szárnya tart?
Ott vagy minden elemben
és túl is csak Te vagy a part…

Berda József: Sóhajról sóhajra

I.
Mint egy állat... - úgy múlni ki csendben
ebben a finom polgári rendben;
ezt szeretném én már minél hamarabb
megérni a buta csillagok alatt.

II.
Elég volt a könyörgés, koldulás
ott, hol a vén Ég embert nem ruház,

s csupán hitet, vagy sok malasztot ád,
de nem a bő bukszák csengő aranyát.

III.
Fákról-madarakról gondoskodik Isten,
embernek kenyere, se hajléka nincsen.

Ki köt az ördöggel okos szövetséget,
csak az nyeri el az örök üdvösséget?!

IV.
Másé a pénz; másra mosolyog a nemzet.
Téged az apád csak kuli-sorsra nemzett.

Egyhangú élet, s rossz kocsis-koszt vár rád...
Ki szeretne téged, kutyasorsú árvát?

V.
Hallgass hát kutya: hallgatni aranya;
legyen boldog, kinek rossz sora van.

Motyogj hálát és várj, akármi jön...
Dög vagy már, kinek a koldus se köszön.

Joós Ferenc: Tanyai ember élete

Hajrá! Birkózik az élettel a tanyai ember,
verekszik a földdel, hogy fizessen kenyéradó szemmel,
tülekszik a gonddal, marakszik a bajjal,
és tengődik istenadta száraz kenyérhajjal.

Hajrá! Új hajszára hajszolja a jószág,
de tenni kell szünetlen, mert sok az adósság!
A robinzoni tanyai magányba
így él a magyar bús egymagába.

Hajrá! Mindegy, ha vasárnap, ha ünnep, itten
soha sincs megállás, pihenés sincsen,
csak mindig munka vérző tíz körömmel,
kevés étellel, kevés örömmel!

Hajrá! Kicsinek, nagynak, férfinak, nőnek.
A kis robinzonok is iga alatt nőnek.
Az álom beletörik homályos szemükbe,
oly korán a jószágőrző ostor a kezükbe.

Hajrá! Reggeltől napestig.
Gúnyája foszlik, bőre is kifeslik.
Mégse csügged, mégis hisz a tanya hős parasztja,
munkától, imától semmise riasztja!

Hajrá! Kiveri homlokát a veríték.
Tarisznyán várja a sovány teríték.
Keblére ejtett kalappal most messze néz
s érzi, hogy hűs szellő képiben
végigsimít rajt az égi kéz!

1935

Matók Leó: Előre hát bajtársak

Előre hát bajtársak!
Induljunk meg vidáman, énekelve.
A jelszó egy maradt:
Magyar hazánk áldott, forró szerelme.

A zászló megy elől.
Táncolnak selymén titkos égi fények.
Most fittyet hányunk arra,
Amit intőn suttognak ránk a vének.

S ha ránkszakad az ég is
És utunk állja százezernyi gazság,
Mi hazatérünk mégis,
És győzni fog az egy, örök igazság.
Felkelt dühünkkel dacolni ki merne?
Előre hát bajtársak – induljunk meg vidáman – énekelve.

Azért, mert néhány őrült
Most vérpirosnak látja a világot,
Mi megőriztünk tisztán
A szívünkben egy kis – fehér virágot.

A jelszó egy maradt:
Magyar hazánk áldott, forró szerelme.
Előre hát, bajtársak –
Induljunk meg – elszántan – énekelve…

Hamm, 1945. október 3-án

Pilinszky János: Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

Sinka István: Síromból kiáltó

Kik voltak apáim?
Szomorú emberek?
Utánuk a sírba
én is csak úgy megyek?

Hiába temet el
engemet az ásó,
akkor is az leszek,
síromból kiáltó.

1950

Bartha Miklós: Kazár földön

Az uradalom c. fejezet

    Vonatunk elhaladt Munkácsvár alatt a Latorca völgyébe. Fényes emlékek, sötét emlékek kelnek, ébrednek, váltakoznak a robogó kerekek forgó sietségével

    Munkács fellegváros részében Zrínyi Ilona ablakát keresi szemünk. Látni véljük a bástyát, melynek boltívét bezúzta a Montecucculi bombája. A bástyához bizalmasan tapad a Báthory-kápolna, mint fecskefészek az ereszhez.

    Hormayr e várban szenvedett fogságot; Kazinczy is. A Bach-korszak rablógyilkosok számára rendezte be Rákóczy várát.

    Mégis csak csúf mesterség osztráknak lenni.

    Most üres a vár. Egy kedves öreg úr mutogatja a rabcellákat, a dolgozó termeket, a fogházfelügyelő lakását, a mosókamrát. Aztán felvisz a fellegvárba. Hangja komollyá, mélabússá lesz.

szozattovabbacikkhez

Prohászka Ottokár: Lemondás nélkül nincs lelkiség

    «Akkor felelvén Péter, mondá neki: Íme, mi mindent elhagytunk és téged követtünk, mi lesz hát velünk?» (Máté 19 , 17)

    a) «Mindent elhagytunk» – mondja Péter – halászkunyhót, hálót, sajkát, mindent. Nem gazdagságot, állást, rangot, de azt, ami szabadságunkban, hozzád való közeledésünkben, veled való egyesülésünkben akadályozhatott volna. Mi lesz tehát velünk? Királyok lesztek és világot ítéltek! Mindenről lemondani, nagy tett; aki ezt megteszi, megdicsőül, megítéli s megszégyeníti a röghöz, ingerekhez, élvezetekhez tapadt világot. – Le kell mondanom 1. mindarról, ami bűnre visz és csábít; 2. az önmegtagadást azzal a szándékkel kell gyakorolnom, hogy az a lelkiséget, a szabadságot, az Istenhez való közeledést mozdítsa elő bennem. Az önmegtagadás fokain közeledünk Istenhez;ezek a mi királyi székünknek lépcsői. Menjünk bízvást föl rajtuk.

szozattovabbacikkhez

 

Ady Endre: Az Isten balján

Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.
Mindig neki harangozunk
S óh, jaj, én ott ülök a balján.

Az Isten könyörületes,
Sokáig látatlan és néma,
Csak a szívünkbe ver bele
Mázsás harangnyelvekkel néha.

Az Isten nem jön ám felénk,
Hogy bajainkban segítsen:
Az Isten: az Én és a kín,
A terv s a csók, minden az Isten.

szozattovabbacikkhez

Dömötör Ilona: Amint Te akarod

Ha le kell hullanom,
Zajtalan hulljak, mint fonnyadt szirom.
Oly szépen tűnjek el,
Mint, ha alkonyba úszó ladikon
Valaki búcsúzódalt énekel,
S ha élnem kell tovább,
Mint repkényinda, tűrjem csöndesen
Zivatarok villámos ostromát.
Bárhogy tépdessen a goromba lét,
Dönthetetlen vár, boldog Istenem,
Örök gyökérrel fogódzzam beléd.

1939

Falu Tamás: Egyszerű imádság

Istenem, adj boldog szegénységet,
Ne adj kincset, melynek súlya éget.
Ne káprázzak aranytól, ezüsttől,
Adj kis kunyhót, amely békét füstöl.

Udvaromnak legyen galambdúca,
Legyen messze a lármázó ucca.
Adj ablakot, amely messze nézzen
És láthatárt, melybe átenyésszem.

A kocsimon legyen erős féder,
A szívemen pontos barométer,
Hogy ha utam kezd már behavazni,
Tudjak szépen, csöndben elutazni.

1926

Sárközi György: Az ismeretlen világ

Ha a kezem kinyújtom, valaki megfogja, úgy érzem,
Ha fölvetem fejem, ezernyi csillag kezd remegni a térben.

Éjszaka gyors földalatti fejszéket hallok zuhanni,
Virradván láthatatlan fényt sejtek tovasuhanni.

S mintha itt benn titkonrágó egerek odva lenne,
Valami múlhatatlan fájdalom hajlik szívemre:

Mit ér az erdőn bolyongni, hisz lombjában szunnyad az ősz is?
Mező virágáért lehajolni, hisz a mező temető is?

Tükrös szemedbe nézni, mely egykor vak porrá zúzódik?
Ismerni e pille-létet, mely a nem-létbe visszagubózik?

Az örök fátylak zavarába, világtalan szem, sose látok, –
Ó, Uram, hová rejtetted előlem a világot?

Szulik József: Jézus szíve

Óh Jézus szíve! hol vegyek szavat,
Hogy énnekem hozzád méltó legyen?
Bár keblem oly lángérzéstől dagad,
Méltó soh’ sem lesz hozzád zengzetem.
Az angyaloknak vagy te öröme,
A menny tőled száz napnál fényesebb,
S ezer csillagnál tündöklőbben ég,
Melyet mi érettünk viselsz, a seb.

Két ezred éve hordod e sebet,
És még ma sem gyógyult be teljesen.
Kiontottad miattunk véredet…
S bár ámulunk csodás szerelmeden:
Tanulni tőled még sem akarunk;
Szívünk hideg, nincs benne szeretet;
Alázatosak, mint te, nem vagyunk,
És nem követjük szelídségedet.

Még omlik egyre véred harmata,
Mert bűneink megújítják sebed.
Mindegyre hangzik ajkaid szava,
Híván a búval terhelt lelkeket.
Te csak nyugalmat és üdvet kínálsz –
És bárha ezt csupán te adhatod:
Közöttünk vajmi keveset találsz,
Kik elfogadják hívó szózatod.

szozattovabbacikkhez

Balla Ignác: Új Attilák

– Klasing Gusztáv sorhajóhadnagynak –

Most gyúl ki a hajnali nap csókjától
Aranyló tűzben a felhőtaraj.

Foszladozik a lebegő ködfátyol
S riadtan rebben szerte ott távol
Az éjszínű gondolatraj.
Vízgyöngyös evezőjük fekete ében.
S tűzrózsák ringanak, mint lángkoszorú,
A lagúna zöld, bús, renyhe vizében.

Ott messze az égen, búgva, keringve,
Zúgva repül a csodamadár.
Szíve acél és szárnya se rebben,
Mint száguld örvénylő szelekben
S harsog alatta robogva az ár.
Jön, jön az égen, szárnya kitárva,
Hóteste ragyog a nap sugarába,
Száll gépmadarad büszkén, egyedül.

szozattovabbacikkhez

Juhász Gyula: Magyar áfium

Elfekszem néha kéjes kényelemmel
Ős ázsiai honvágy szőnyegén,
Mély szomorúság áfiuma renget,
Ráhímezem párnámra: Nincs remény.

A házi áldásom fáradt lemondás,
A köldökömet nézem bűvölőn,
Míg gongütés közt kallódnak az órák
S a bú dohányát árván füstölöm.

Eszembe jutsz vén ősöm, Gyula táltos,
Fehér lovak szügyébe kést döfő.
Én a magam szívét tépem s az álmos
Ködök közt várom: lesz-e itt jövő?

1921

Móra László: Ünnepi ének

Eötvös József emlékére

Magyar ugarra új szántóvetőnek
Rendelt a sors, – az Égből hullott sorsom.
Bár nekiütöm lábam egy-egy kőnek,
Vagy Megváltónknak jaj-keresztjét hordom,
Amelyen könny és vércsepp olvad össze
– A fényt az árnnyal szüntelen fürösztve, –
Nem csüggedek, és lázadásom sincsen,
Mert tanítónak választott az Isten!

Az egy szívemet osztom száz darabra,
S az egy lelkemmel cirógatok ezret.
Melléjük ülök a kopottas padba,
S mondjuk a mesét, vagy az egyszeregyet…
Ha kis kezük a tenyerembe mélyed,
És együtt szántjuk az irkalapot,
Élet Királya, hálát adok Néked,
Hogy szebb holnapért szántogathatok!

szozattovabbacikkhez

 

Nagy Zoltán Mihály: Magyar ének

– rabságos időket idéző kesergő ének –

Mivé lett szívünknek mennydörgő ritmusa templomi zúgása
Megrepedt harangok hörgése csordulhat az tájra
Nincs azki hallaná nincs azki láthatná sóhajunknak röptét
Szabadítónk szemét óriás-kezek békötötték
Bizony békötötték selymes szép színekkel
Várhatunk itt immár telve rettenettel
Ritkulnak soraink kidűlt már ezernyi jó vitéz
Van azkit búbánat van azkit bűnös kéj megigéz
Lészen az mi sorsunk szemeknek csillagos hullása
Bitorolt réteken sírunkat pogánynép megássa.

Pírban, perben. Kárpáti Kiadó, Ungvár. 1990.

Sinka István: Biztató balsors idején

Hiába szólnék népemnek:
míg az idő itt átrohan,
a balsorsok el is éghetnek.
Csínynek venné, szavam tréfának,
elnevezne áspis nyelvűnek,
kígyónak, kinek nagy sziszegése van.

Szegénynek, neki hihetetlen,
az, amit én előre látok:
sorsa most lehet bús, kietlen,
de nagy sors mégis. Higgyen nekem:
elmúlnak az idegen évek
s jönnek majd a lombos év-óriások.

1953

Prohászka Ottokár: Jöjjetek hozzám…

    «Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradtak s terhelve vagytok, s én megnyugtatlak titeket.» [Máté 11 , 28]

    a) Jézus jóságos, erős lelke árad ki e szavakban; e szívbeli jóságon áttetszik az a lélek, ki napját fölkelti igazak s gonoszak fölött s esőt ad bűnösnek és szentnek. Ez a nagystílű szeretet, melyet a kislelkű emberi igazság vagy gonoszság nem tud lehűteni; elébe áll mindnyájunknak, akár bűnösök, akár igazak legyenek, s mondja: fáradtak s terheltek mindnyájan vagytok, jöjjetek hozzám, én segítek rajtatok. Igazán jó s nagy hatalom ez a lelki jóság; vonz, lebilincsel, egyesít. Hivatása mindnyájunkat magához vonzani s egymás közt is egyesíteni. Aki jó, az nem marad egymaga; csatlakoznak hozzá s lelkéből valami friss, üde, erőteljes vonzás indul ki; olyan, mint a hegyi patak, nem fárad ki, ereje ki nem fogy. – Ezt a lelkületet tanuljuk Jézustól. Az antik kultúrának ideálja a finom, sokoldalú műveltség volt, a kereszténység ideálja a részvét, mely emel; az erő, mely az alacsonyakhoz, szenvedőkhöz, elnyomottakhoz fordul. sokan vannak ilyenek; ezeket emelni kell. – Jézus mindnyájunkat segít; ő erőt s lelket sugárzott; tanítványai az ő nyomaiban, mint az erősek nemzedéke járjanak, mely szintén segít, emel s boldogít.

    b) «Mindnyájan»; mily nagy szó, mindnyájunk igényeit kielégíteni! Kivált azt az igényt, a «szív terhét» levenni. E terhek gravitációinak központja Jézus szíve, s aki a terhet érzi, azt már az Atya vonzza, az keres enyhülést s megtalálja Jézusban, de csakis benne. a naprendszerek gravitációinak központja érdekes pont lehet, mert a lét fizikai központja: íme a világok terhének központja Jézus! Ő viszi a terhet, «elviszi a világ bűnét». E teher összezúz, ha nem hárítom át rá. Vérében megenyhülök.

    c) Mily bizalmat ébreszt ez a hívő kivált halálunkban! Hová menjek, Uram, mikor a világból kiszakadok, mikor fejem lehanyatlik szertő karokba, – de az már nem én vagyok, – mikor idegenné lesz ez az egész világ engem? Jöjj hozzám, jöjj – mondod – s én megenyhítlek… véglegesen, győzelmesen. Veni, coronaberis! Ez aztán meghívó; boldog, ki komolyan rászolgált!       

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf