Puszta Sándor: Fohász

pitymall mielőtt pirkad
gondolhassak valami szépet

mielőtt lemegy a nap
tehessek valami jót

Szigethy Ferenc: Test és lélek

Minden lélek Istennek lelke,
Csak a test van sokféle sárból:
Egyikben el van mélyen rejtve,
Másikon szinte átvilágol.

Minden lélek hazafelé tart
S egyiknek a sors is kedvez:
Egyik imában messzi sóhajt
S közelebb jut mindig Istenhez.

Másik Istennel nem beszélhet,
Fogva tartja kegyetlen teste
S a testben fetreng a drága lélek,
Bár ő elvágyna onnan messze.

De mégis egyszer minden lélek
Kimondhatlan örömet érez:
Ha véget ér e földi élet
Haza jut örök Istenéhez.

A test még ott vergődik sírva,
Búcsúzkodva halálos ágyon,
De már a lélek látja írva
Szebb sorsát: hogy csak feljebb szálljon!

                          1939

Taar Margit: Bűn mécsesénél

Penészt plántál a bukás,

sarlózni
lépked a bűnös,
évszázadokon kaszál
s emberi koponyákat semmisít,
szent történelmén ácsorog a múltnak
……és Mária országán elindul ollózni,
üszkös tervei rozsdafoltként hullnak.
Ki magyarnak vájkál síri sírt,
beledönti a halál,
a Lehel kürtös,
Tinódi!

Iskáriótes Júdás.

             1939

Bódás János: Füst és fény

De szánandók, szegények,
kik óvatosan élnek,
s mint a füstölgő tűzhely,
spórolnak a szívükkel.
Minden nyílást bezárva
füstölnek, mint a gaz,
gőzölnek, mint a trágya.
Ellengő életük,
mely alig-alig moccan,
kitart, keserves hosszan,
s keserű és fanyar,
orrot, szemet facsar.

Úgy szép a tűz, ha lángol
s nem óvatoskodik,
de leég a porig!

Csuka Zoltán: Az ősök földjén

A gyorsvonat átzúg a Barcaságon,
a táj fölött s húsz év fölött szalad,
húsz éve már, hogy surbankó koromban
bejártam itt ez ősi tájakat.

Apámmal együtt jártam ezt a földet,
Brassót, Kovásznát és a Hétfalut,
Zágon felett még égett ama csillag –
mostan nem láttam. Talán kialudt?

Ez itt a föld, az őseimnek földje,
mely messze űzte el székely apám,
szászok hazáján át a lomha Bánát
legvégére kergette hajdanán.

Én ott születtem, az a furcsa égbolt
ívelt először forrón énfölém,
székely s szász vérből olvasztott magyarrá,
öt nyelven izzó Dunatáj szívén.

vitéz Endreváry József: Reánk rakták

Reánk rakták a sok bajt,
Tiporják e nemes fajt.
Összefogni nem tudunk,
Egyre jobban pusztulunk.

Én Népem, én Magyarom,
Fogadd, itt a jobb-karom!
Nyújtsd te is hát a jobb-kart
És bárhol élsz e földön,
Légy hazafi s örökkön:
Szeresd, szeresd a magyart!   

                     1939

Flórián Tibor: Mindenki testvérem nekem

Én nem ismertem nagyapámat,
sem őseimet.
Nem láttam soha bús hazámat
az Ararat tövében,
csak hallgattam hitetlenül
a meséket márványpalotákról,
melyben királyok és örmény hercegek éltek.

De egyszer eljöttek és körülzsongtak
titokzatos örmény szavak.
Oly idegenek s mégis oly ismerősek.
Szavak, melyekre nem tanított soha senki,
de valahol forrón bennem éltek.

Nagy Emma: Jeremiád

Én nő egészen nem lehettem,
azért, mert ember vagyok -
ember egészen nem lehettem,
azért mert szolga vagyok -
szolga egészen nem lehettem,
azért, mert költő vagyok -
költő egészen nem lehettem,
azért, mert magyar vagyok.

                   1934

Bangha Béla SJ.: A mohamedánokról és a zsidóságról

    Világtávlatok – Mohamedánok

A KERESZTÉNYSÉGEN KÍVÜL ÁLLÓ NÉPEK közül a mohamedán az, amelyről közmondásszerű, hogy megnyerhetetlen és megtéríthetetlen. Mohamed következetlen és sokban alacsony értékű tanai hihetetlen mértékben meg tudták ragadni a keleti lelket, a fatalizmusra, kényelemre, mélytüzű testiségre s harcias kegyetlenségre éppúgy kész, mint elmélyedésre és külső ima- és böjtgyakorlatokra hajlamos ázsiai és észak-afrikai temperamentumot. A modern mohamedán rendszerint nem hisz már a Koránban, de még mindig ezerszer jobbnak s előkelőbbnek tartja azt az evangéliumnál, amelyet közelebbről természetesen a legritkább esetben ismer. Minden keresztény megközelítési kísérlet odatúl két roppant ellenállásra talál: a mohamedánt lelke mélyén fűtő s az iszlámmal elválaszthatatlanul összeforrt népi öntudatra s a kereszténység, mint alacsonyabbrendű s vele évszázadok óta ellenségesen szembenálló hatalom ellen való gyűlöletre.

Nyirő Józseffel erről-arról. XXXI. rész

    Nyirő József otthonában

    Utcakereszteződések, villamosok, tovaillanó gépkocsik, nyüzsgő emberáradat között a Nemzeti Színház hirdetései de más világot idéznek! Nyirő Józseftől játsszák a Jézusfaragó embert.

    Ha ebben a lüktető forgatagban a Nyirőék székelyudvarhelyi otthonába képzelem magam, zökkenésszerűen áll meg körülöttem a világ, s szinte elszédít a fénynek, levegőnek, hegyek mozdulatlanságának csendje.

    Az évszázados kollégiumok felől jövünk, s még bennünk zeng lépteink visszhangja a boltíves, zárt udvarokon. Át a Küküllőn, fasoron, az úton bivalyszekerek hozzák a Szejke borvizét ősi agyagkorsókban, pöttöm székely legénykék lábujjhegyen egyensúlyoznak a léckerítések peremén, mintha tudnák, hogy a mai Erdélyben legszükségesebb tudomány az egyensúlyozás. Balra magastetejű, magános, büszke mosolygó épület: a Nyirő háza.

Falu Tamás: Imádság előre

Én Istenem, ha egyszer felkelek,
S nyugodt szívű és békés bölcs leszek,
Ha azt érzem, hogy nem fáj semmi sem,
S imára hullik lázadó hitem,
Ha célnak látok négy csendes falat,
S egésznek érzem, ami fél maradt,
Ha csak ülök a fehér ház előtt,
S lehull lelkemről, mi reája nőtt,
Ha messzeségek karja el nem ér
És szívem múltam díványán henyél,
Ha könnyem nem lesz, s nem lesz sóhajom,
Csak békességgel megrakott hajóm,
Én Istenem, tekints le majd reám,
S most halld meg, mintha akkor mondanám:

Ha már elvetted ifjúságomat,
Ha vágyam nincs már, tüzem lelohadt,
Ha rám fújtál és lángom kialudt,
Fújd szét, uram, a megmaradt hamut!

Jánosházy György: Dómban

Rég elfeledtem ezt a tiszta csendet,
boltívek alján a ritkás ködöt;
idegenül merednek rám a szentek,
az Isten elbújt egy pillér mögött –

de itt van, itt: Őróla vall a tömjén
édeskés illata, a tünde fény,
mely átdereng a festett Anya könnyén,
és lángot vet az ablak üvegén.

S felfénylik sok elszürkült gyermek-emlék,
és nem vagyok már messzeföldi vendég,
ki eltikkadva percre megpihen:

latin szavak bizsergetik meg ajkam,
a kórusról egy hang rákezdi halkan,
és felbúg bennem a Liszt-rekviem.

Rolla Margit: Bizony mondom néked…

Pál ap. I. Kor. XIII. 2.

Próféta lehetsz…
Szavad szárnyalva szállhat
és láng betűkkel
írhatsz az égre fényes
jeleket. Minden
rejtett titkot ismerhetsz
s megnyílhat néked
a múlt és jövő. Láthatsz
csodákat, amit
halandó nem pillanthat
meg s nem is érthet
soha. Megmérheted a
végtelen vizű
tengerek mélységeit,
szelek járását
igazíthatod s magad
lobogva éghetsz.

Sinka István: Isten

a bokor tüskéit
úgy teremtette, hogy szúrjon,
az ágat meg úgy, hogy tüskét hozzon
s hogy lombba, virágba boruljon…

Az én ujjom: tüske is, lomb is…
És engedem, hogy jól kiásson
a tüske, mert az nem tűrheti,
hogy a lombra sáska másszon.

Szécsi Margit: Fehér galambot

Fehér galambot, fekete hollót
ingembe raktam, vigyen a szélben,
vigyen az égi hullámverésben.
Látom a földet mélyen alattam,
látok egy írást messzi fölöttem,
szép betűk arról, mivégre lettem.
E zűrös élet mágnes-köréből
nem illik nékem följebbre törni,
sem nem a földi hadakkal ölni,
tettel vagy szóval ölni, gyűlölni.
Mire beborul a heves égbolt,
nehéz vizei mossák a földet,
magamat látom a tisztaságban,
e csillogó föld nekemvaló lett.
Mire kihajt a tövises ezüstfa,
mire kinyílik szagos virága,
csillag-rengeteg sárgaréz torka
a te szép neved kitrombitálja,
lezuhanok a fényes világra.

Kerényi Frigyes: A hazához

Sokkal erősb, ha aludt, s munkás ember: erősebb
Légy te is, ébredező szép haza, álmod után!

Lisznyai Kálmán: Édes hazám…

Édes hazám, hová lett a jó kedved?
Az a híres rózsa-piros örömed?
– Tán elment a zöld erdőre
Vadrózsának,
Vagy ki a szabad mezőre
Kis madárnak?
Ez az erdő reménységed
Zöld erdője,
Ez a madár, kikeletnek
Hirdetője.

Édes hazám, ne légy olyan szomorú,
Jó az Isten, majd eloszlik a ború;
A sötét felhőből a nap
Szépen kigyúl,
S rád az áldás, béke csendes
Esője hull.
Vigadj hazám! szívem szentje,
Legdrágábbja:
A szomorú fűzfának is
Vad virágja!

Tarcsafalvi Albert: A földmíves temetése

Zúgnak a harangok,
Földmívest temetnek,
Fönn az égen ólmos felhők
Gyászos kíséretnek.

Egyszerű koporsó,
Festéke is barna,
Olyanforma, mint az a hant,
Amely eltakarja.

Oldalán születés
És a halál éve,
Aranysárga búzakalász
Pingálva fölébe.

A jámbor földmívest
Lassan viszik, lassan,
Ne maradjon senkitől
Holta siratatlan.

Temérdek: Magyar bú

Ha a magyar ember búsul,
Az iváson van a túlsúly.
Búsul egyet – iszik kettőt
S emlegeti a teremtőt!

Zsutai János: Pusztaságon

Pusztaságon magános fa,
Vihar töri, zápor mossa,
Koronája roncsolt, tépett,
Egy- két madár, ha rátéved,
Soká rajt madár sem mulat,
Folytatja a vándorutat.. .
Szegény, szegény elhagyott fa,
Magányában sárgul szintén;
Mégsem olyan elhagyatott,
Mégsem olyan árva, mint én.