Németh László: Petőfi Sándor

    I.

    Bányász a költő s igazolja a lelet. Ki mekkora kincset talál, akkora költő. Petőfi Sándor lelete minden magyar lelet közt a legnagyobb. Ezt a leletet mindenőnk ismeri. Az ő szavai suhantak át idáig a legtöbb magyar lelkén s őt olvasták minden magyar költő közt a legtöbben.

    Hol a Petőfi nagyságának a nyitja? Mért épp ő emelte ki azt a mázsás aranydarabot, amelyet előtte vagy ötven esztendő költői feszegettek? Miféle külső vagy belső erők segítették hozzá, hogy éppen ő találja meg minden leletek leggazdagabbikát, a változatosságában páratlan, költészetté emelt realitást.

    Talán előkészítette őt az idő. Lehetővé tette, hogy legyen. Csokonai, Kisfaludy Károly, Vörösmarty megteremtették számára az atmoszférát, s a magyar élet nagy föllendülése a publikumot. De ez csak negatívum. A környezet csak küszöb, amely átengedi vagy elbuktatja a költőt. Melyik tulajdonsága avatja Petőfit a legnagyobb magyar lelővé.

    Talán az élete? Az élete hányatott, változatos. Petrovics mészáros és Hrúz Mária szolgáló fiának ugyancsak göröngyös volt az útja Vörösmarty kézszorításáig. Akasztófahumortól halálos kétségbeesésig minden árnyalatát kipróbálta a szenvedésnek, igaz, az örömnek is. Tájak, emberek, helyzetek gomolyogtak előtte, és ami fő, szabad volt, noha csavargó. De a változatos élet, akármilyen változatos is, csak holt anyag, ha hozzá nem ér velem, ami az életnél is nagyobb.

    Talán a költőről alkotott fölfogása volt ez a nagyobb? Mert bizonnyal erő az, ha valaki nem zárkózik a művészdölyf sáncaival, hanem első lépésétől befolyásolni a verseivel. Meg is írja, hogy ő nyomtatásban akarja látni a verseit, hogy olvassák, tanuljanak, nemesedjenek belőle. Demokratikusabb költő alig volt nála. Csarnoknak tartja a költészetet, ahová mezítláb is be lehet lépni s a költőt nótás Sokratesnek, aki utcasarkon tanít.

szozattovabbacikkhez

Nyirő Józseffel erről-arról. [XLVI. rész]

Nyirő József beszél
terveiről, munkáiról, készülő történelmi regényéről és a „Jézusfaragó ember” további sorsáról

Nyirő József néhány napon át Budapesten tartózkodott, és irodalmi terveiről, most készülő regényéről már elkészült operájáról, a Jézusfaragó ember sikeréről és további sorsáról az alábbiakat mondotta az Új Magyarságnak:

- A színpadi siker nem csábított arra, hogy folytassam a drámaírást. Van ugyan még néhány témám, de azokat érni hagyom. Jobban foglalkoztat az a gondolat, hogy a Jézusfaragó embernek új harmadik felvonást írjak, mert új problémáim vannak, és valami más, magasabb rendű megoldást szeretnék találni.

- Jelenleg történelmi regényt írok, Mádéfalvi veszedelem lesz a címe, tárgyát a székelyek történetének egyik szomorú korszakából, a „siculicidium” idejéből merítem. Abból a gyászos időszakból, amikor Mária Terézia határőrködésre kényszerítette a székelyeket, akik privilégiumaikat féltve ellenállást tanúsítottak, és Siskovitz, majd Buccow tábornokok kegyetlenkedéseitől menekülve, semhogy szabadságukról lemondjanak, Moldvába kezdtek kivándorolni. Ez a regényem egészen más tárgyú lesz, mint amiket eddig írtam, nem szólva arról, hogy ez lesz az első történelmi regényem. Bár több mint fél éve dolgozom, és csak az előtanulmányoknál tartok, nem a történelemre fogom a súlyt helyezni, hanem a régi székely lelkületet akarom feléleszteni, és megmenteni, teljes történelmi hűséggel ragaszkodva az akkori életkörülményekhez. Regényem főhőse a viharban küzdő, pusztulástól fenyegetett, teljesen magára hagyott székely nép. Azt remélem, hogy egész új színekkel sikerül bővítenem, amit eddig a székelység életéből átvittem az irodalomba.

szozattovabbacikkhez

Diószeghy Dezső: Búzaszem

Búzaszem vagyok és kövek közé estem,
Hideg kövek nyomnak, szorítják a testem,
Én nem növök nagyra; köve között élek,
Ha meg nagyra növök, tudom, hogy kitépnek.

Millió testvérem, mezőn megnő nagyra,
Égető napfényben, kasza learatja,
Millió asztalon kenyér lesz belőlük,
Életet nevelnek: ez a jövendőjük.

Énrám is hull napfény, esők itt is érnek,
Én is csak érzem melegét a fénynek,
Mégsem tudok nőni; kövek agyonnyomnak,
Érő kalász lennék; megmaradok gyomnak.

Kövek közé estem, itt, tudom, kitépnek,
Hirdetője vagyok mégis az igének.
Kitépnek majd engem, kint milliók nőnek,
Érő kalászai az új jövendőnek.

Dömötör Ilona: Köd

Mint lomha, nagy, undok madár,
Falánk csőrrel zsákmányra vár
S nyirkos szárnnyal mindent leföd
A köd.

Színt, sugarat magába fal,
S mint gyertyátalan ravatal,
Könnyes, elcsüggedt hangulatot ölt
A föld.

„Jó reggelt” vágynánk mondani,
Szivárványzászlót bontani,
De van-e hajnal s vajjon hol lehet
Kelet?

A nap s a hold, jaj, merre jár?
Most nincs irány és nincs határ.
Ájult az idő s szétfolyt, mint a vér
A tér.

Mint fészken ülő, rút madár,
Nedves szárnyat fölénkbe tár
S menekvő mozgást gúzsba köt
A köd.

A kedvünk bánattá lohad,
Csak vánszorog a gondolat.
És meggyújtja vészjelző mécseit
A hit.

1938

Makay Ida: Hozzád, Érted

Azóta élek, hogy megláttál,
Teremtőm vagy, és igaz tükröm.
A bizonyosság vagy fölöttem.
Én: hamu, elporló föld,
míg hatalmad nem lehell
lelket a lelketlen anyagba.
Süket, örökcsönd-hegedű,
ha nem leszek élő hangszered,
mely érintésedre felel.
Hozzád és Érted a harang:
a himnusz.
És a rekviem.

Petőfi Sándor: Imádságom

Elkárhozástól félt szegény anyám,
S talán féltése nem alaptalan.
Tart tőle - s ebben igazsága van -
Hogy már régóta nem imádkozám.
Imádkozom hát; íme két kezem
Szent áhítattal összekulcsolom.
Hallgass meg engem, égi hatalom,
Hallgass meg engem, édes Istenem!

Adj énnekem... hó, első a haza.
Hatalmas Isten, népem Istene!...
De kérni vajjon mit is kellene
Hazámért, melynek annyi a baja?
Ezért csak egy, csak egy a kérelem:
Mely így, mint van, már nem sok évet lát,
Teremtsd egészen ujjá e hazát.
Hallgass meg engem, édes Istenem!

És magamért? mit kérjek magamért?
Adj hát nekem szépséges szeretőt,
S amelyen majd meglátogassam őt,
Gyors paripát; aztán sok, sok babért...
Nem hogy fejemet ékesítse, nem,
De hogy, ha nem lesz szénám, abrakom,
Csikóm legyen mivel jól tartanom...
Hallgass meg engem, édes Istenem!


Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. - szept. 8. között

Szász Károly: Madárfészek a templomban

Menj a templomba estimára,
De a midőn oda bemész:
Ne csak a ragyogó oltárra,
E kis madárfészekre nézz.

A komor és setét kövekre
Hol legerősb a vakolat:
Fészket rakott a vándor fecske
Ez óriási bolt alatt.

Hol moh teríti el füzérit,
Ott helyezé el gyermekit;
A Krisztus védszárnyának érzik
Jótevő édes melegit.

A templom, hol árnyak remegnek,
Gyönyörrel hallja a zenét.
A kis madárkák úgy csevegnek!
S a templom éje oly setét!

szozattovabbacikkhez

 

Bodosi György: Lejárt a világ

Savanyú kenyérrel élünk,
ecetes borral.
Kicsorbult késsel eszünk
férges almákat.
Szállni biztatunk
szárnyaszegett madarakat.
Kacagni kérlelünk
megesett lányokat.
Lerontott hidakon megyünk
rombadőlt városokba.
Fölgyújtott falvakat,
kiirtott népeket keresünk.

Lejárt a világ
szavatossági ideje.

Gracza János: Az én imádságom

Minden este az az imádságom:
Én Istenem, nézz szét a világon!
Hints örömet milliók szívébe –
Legyen már a nagy világon béke!

Nézd a cipőm, nézzed a ruhámat…
Egyik lyukas, másikon rés támadt
S apukámnak nincs másikra pénze –
Legyen már a nagy világon béke!

Szánakozz már az édesanyámon;
Szívem úgy fáj, mikor búsnak látom!
S mikor ölel, könny ragyog szemébe –
Legyen már a nagy világon béke!

Ó, add vissza Nagymagyarországot!
Tedd boldoggá az egész világot!
Imádságom találjon Elédbe –
S tedd, hogy legyen már a Földön béke…

Vályi Nagy Géza: Bölcsődal tavaszi vetés felett

Uram! elszórtuk a magot, -
A többi: titkok – titka.
Igéd így biztat: kérj, adok –
- Hinta – palinta –
A mindennapi kenyerünket
Add meg minékünk ma!

Trónod felé pacsirta száll, -
Szívünk: zsoltáros – tiszta.
Hess! szél, köd, rozsda, jég, aszály -
- Hinta – palinta –
A mindennapi kenyerünket
Add meg minékünk ma!

Szent Veronika keszkenőd
Vérző orcánk simítja, -
Zöld hímén ég: könnyünk, erőnk -
- Hinta – palinta –
A mindennapi kenyerünket
Add meg minékünk ma!

Ha áldásbölcsőd langy esőt
Áhítoz termő kínba,
Itasd meg Péter-Pál előtt -
- Hinta – palinta –
A mindennapi kenyerünket
Add meg minékünk ma!

szozattovabbacikkhez

 

Vargha Gyula: Magyarország, édes hazám!

Magyarország, édes hazám,
Te vagy az én édesanyám!
Valamennyi hazámfia
Mind az édesanyám fia.

Hazafivér, mind nemes vér,
Aki magyar, mind egy testvér.
Jaj annak, ki a testvérre
Úgy tekint, mint ellenségre!

Gyűlölségnek legyen vége!
Magyarok közt legyen béke!
De minek is a sok beszéd?
Szorítsuk meg egymás kezét!

Zempléni Árpád: Gondoskodás

Gondoskodott az Isten arról,
Minőt virítson rózsa, mák.
Szamár ordítson, bölcs hallgasson
S égbe ne nőjjenek a fák.

Gondoskodik az Isten arról,
Hogy magyar írók jöjjenek
S gondoskodik e nemzet arról,
Hogy soha meg ne nőjjenek.

1904

Borbély István: Az erdélyi magyar szépirodalom

Ha én szépprózaíró volnék, nem csinálnék egyebet, mint sorra venném jóbarátaimat és jóismerőseimet, elmondatnám velük életüknek folyását s aztán leírnám azt. Meg vagyok győződve róla, hogy soha ki nem fogynék a szép, mély és tanulságos témákból. Mert az én jóbarátaim, jóismerőseim mind erdélyiek. Itt születtek, itt gyötörte meg sorsuk őket s ha el nem üldözte balvégzetük, itt fog domborodni a sír is fölöttük.

    Csak akkor látja az ember, hogy mi Erdély, ha más vidéken is járt s más embereket is megismert. Más a nagy magyar Alföld kiskirály parasztja: szemhatárát s szándékait soha sem zavarja semmi, a hegyek üstökét megrázó fergeteg nem kavarja föl lelkét, ha végig süvít rajta. A Tátra-vidék tót földje egy darab felkívánkozás a föld feletti tisztább levegőjű régiókba. Sokszor elnéztem szegény népét, mely nyomorát el nem cserélné senki boldogságával. Nem faji és társadalmi céljaik, hanem a környező természet karakterével összenőtt emberi jellemük az, ami őket boldoggá teszi. Mert van felfelé törekvő szabadság és van szélességben elnyúló szabadság. A tót föld, Tirol és Svájc a magas régiók tiszta levegőjű szabadságában él és a klíma kijegecesedett emberi karakterükön is. az angol és német szabadság széltében könyökölte ki a tért, s e terjengősség rajta van egyéniségükön is. 

    Mi, erdélyi magyarok, a félemberek földjén lakunk. Lelkünk telve ábrándokkal, melyekre a legtisztább napfény ragyog, de ábrándjainknak soha nem tudnak kinőni szárnyai. Kezdtünk mi sokat és nagyot, de a végét ki nem vártuk semminek. Két kezünkkel felnyúltunk az égig, de szívünknek közepén egy darab kopár mezőség hever. Mi voltunk az örök kezdet s az örök félbenmaradás. Mi voltunk az örök sietők és az örök későnérkezők. Nem hiszem, hogy volna a világon hely, ahol annyi a derékban kettétörött lélek, mint itt. Sorsunk éretlenül rázza le terveink gyümölcseit s mi mindennek ellenére száz, ezer csalódás után is megint kezdjük elülről.

szozattovabbacikkhez

 

Nyirő Józseffel erről-arról. [XLV. rész]

    - Virtusból lettem író, virtusból voltam éveken át falusi molnár (mondta Nyirő József a Színházi Élet szerkesztőségében), mert székely vagyok, s a székely ember életében mindennél fontosabb a virtus. Egyik kidei cimborámmal fogadtam le jókora pénzbe, hogy írónak is vagyok olyan legény, mint molnárnak, s megírtam életem első novelláját, aminek ez volt a címe: a Jézusfaragó ember*. Elküldtem a Keleti Ujsághoz, és három hét múlva már magam is a szerkesztőség tagja voltam. Ott azután alaposan megtréfáltak a nagy virtuskodásom miatt. Szigorú tél volt az idő tájt, s mi kabátban dideregtünk a redakcióban. A hatalmas kályha hidegen fagyoskodott a sarokban. Egyszer csak hallom, hogy a kollégák vitatkoznak: „Olyan ember nem született, aki ebbe a rongy kályhába tüzet tud gyújtani. Egy ember volt, aki elbírt vele, a szolga. De az meg visszament a falujába.” Csak hallgatom a vitát, s ágaskodni kezd bennem a vér. Olyan pedig nincsen, hogy én ne tudjak valamit megtenni, amit más emberfia megcselekedett! Nekigyürkőztem, kimentem az udvar végén lévő fáskamarába, jól megpakolva visszatértem, s tíz perc múlva lobogott már a tűz. Gőgösen körülnéztem, és egész télen át fűtöttem. Csak kitavaszodván tudtam meg, hogy álnokul összebeszéltem ellenem a kollégák, virtuskodó természetemet fordították hasznukra.

    - Az ilyen virtuskodás végigkísért eddigi életemben, s most már kísérni fog eztán is. Egyszer jó származik belőle, máskor meg reáfizetek, de ez már hozzátartozik az élethez. Szóval, hogy folytassam, újságíró lettem, s az is maradtam vagy hat esztendeig, míg aztán reájöttem, hogy egyszerre nem lehet két úrnak szolgálni. Vagy újságot csinálok, vagy regényt, meg novellát írok. A regényt választottam. Kis családommal, feleségemmel, Csaba fiammal, meg Ildikó lányommal elköltöztem Székelyudvarhelyre. Ott építettem meg az otthonomat, tiszta székely stílusú villát, szép nagy kerttel, s ott élek, dolgozom boldogan.

szozattovabbacikkhez

Habán Mihály: Átlényegülés

Aki önmagát keresi:
Istenre talál.
Aki az Istent keresi:
önmagára lel.


csillagkod1

Kunszentmártoni Molnár István: Uram adj

Uram, adj nyarat nékem,
Hogy ölelhessen dús rendet karom,
Hogy egyszer én is arra mehessek,
Amerre a vigalom.

Uram, adj bő őszt nékem,
Tele pincével, nektár itallal,
Hogy egyszer büszkén, kocsmátlanul
Köszöntsön rám a hajnal.

Uram, adj telet nékem,
Melegszobásat és asszonyosat,
Hogy egyszer nékem is legyen tiszta
Ágyam s aki csókot ad.

Uram, adj tavaszt nékem,
Hogy könnyet ejtsek ezer virágra,
Hogy egyszer ezt elmondhassam én is:
Élet! Te szép! Te drága!

1942

Kerecsendi Kiss Márton: Nyugovó

Fekete gallérja
nőtt a láthatárnak,
a homály lehelt rá
töméntelen csipkét:
tünedező fákat.
Elomlik a tájon
a puha alázat
s a hold alatt
összebújnak a házak.

A Földre sápadtan
hajlik le az ég,
nagybeteg fölé
a jó rokon.
S a gyermekszemnyi
fényességben,
csillaggal szórt
köpenyében
Isten lépked át a dombokon.

1941

Rudnyánszky Gyula: Egy perc

Egy percet adj, kegyetlen zsarnok élet,
Hiszen tudom, hogy rabszolgád vagyok;
Szabadulást nem várok, nem remélek,
Egy percnyi békét esd csupán e lélek,
S ha bár a mély seb mind tovább sajog:
Megszűnnek az erőtlen sóhajok!

Korbácsod egy percig csak ne suhogjon!
Nem gyáva pihenőül kérem ezt.
Ha könyörülsz a jámbor méla foglyon,
Azért hatalmad kockán ne forogjon;
Láncom csöröghet, nyomhat a kereszt,
Csupán a szellemem szárnyát ereszd.

Nem, hogy megizzadt homlokom törüljem,
Nem, hogy heverjek árnyas lomb alatt, –
Oh csak legyen egy percnyi csend körültem,
Hogy önmagamba titkon elmerültem,
Nyugodt derű ringatta álmomat,
S röpítsen ég felé nagy gondolat.

Oh add meg élőt, az ihlet nyugalmát!
Egy pillanat csak, a mit esdek én,
Görnyedve, érzem ostorod hatalmát:
Egy percemen csak hunyt szemmel suhanj át,
Aztán, ha már a dalt elzenghetném,
Megnyugszik e szív földi végzetén.

Weöres Sándor: Ima

Köszöntelek a folyók zúgásával,
a felhő-arcú hegyekkel, a hegy-forma fellegekkel,
a gong-alakú csillagokkal,
köszöntlek a szivárvánnyal, az éj minden tüzével,
és végül az ámulatos nap-ragyogással:
mind a tiéd! valamennyiben itt vagy,
akkor is, ha szenderegsz, és úgy is, ha leszállsz hozzánk váratlanul
s a teremtmények seregének megvilágítod újra meg újra
kerek pajzsaidat, eleven mezőn és rideg mérföldköveken heverőket,
egyszerűségük örök titkában, nyíltságuk rejtelmében,
miket állandó ittlétük miatt
oly könnyen, szüntelenül feledünk.

Áprily Lajos: Haza

Egy életben kétszer vesztettem el.
Nincs, nincs. Bús sorsot értem és kietlent.
Hová vezetsz utam? Egy hang felel:
Keress magadnak elveszíthetetlent.

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf