Magyar vagyok! Nem vakszerencse
Tőn engemet magyarrá.
Nem érdek hitvány gerjedelme
S nem önkény teve azzá.
A szellem szent hatalma az,
Mely elborított lángival:
Magyar vagyok, mivel szabad,
Szabad, tehát magyar.
Magyar vagyok. Nincs a világon
Ennél szebb és dicsőbb név.
Testvéreim közt feltalálom
Minden nagy eszme hősét.
Engem sem rémít semmi vész,
Várjon halál, vagy diadal:
Lelkem egész, szívem merész;
Merész, mivel magyar.
A magyar faluk és kúnsági földek
Bánatba fagyva dermedten várnak,
S az őszi napok vak ködökben járnak
És minden mosolyt, örömöt megölnek,
S a vizek sírnak, mintha lelkük lenne,
Könnyes szavuk a távolba szakad
S fövenyük, mintha messze üzenne:
Hozzátok vissza a nyugalmamat,
Hozzátok vissza a mi örömünket,
Halászok csöndjét és a vizek álmát,
Faluink csillagos, halk éjszakáját,
És áldott földünk termő erejét,
Hozzátok vissza a kaszát, ekét
S a fiainkat: élő vetésünket,
A mi tulajdon lelkünket!
A magyar faluk és kúnsági földek,
Most mind égő aranyba öltöznek,
És fényben úsznak a csöpp háztetők,
Ezüstösek a tarlók, legelők,
– Fiúk! Ne fájjon nektek semmi kínnal
A seb, amely a testeteken ég.
A fájdalom, mely bennetek viharzik
Legyen tinéktek drága büszkeség!
Fiúk! Lesz még tavasz a réteken,
Amik most vértől bíbor-feketék,
Az Isten napja majd csak kisüt egyszer
És megfordul a nagy-nagy Sorskerék!
Lesz földetek és egy kis házatok,
Két eperfa a kedves udvaron,
Egy tiszta szoba és egy kis szoba
És Kossuth Lajos képe a falon.
A cifra dúcban hófehér galambok,
A pincétekben zöld hegyek bora,
Tehén az ólba’ s álmotoknak álma:
Az udvar végin két kövér koca.
A portátokat békeangyal őrzi,
Boldogok lesztek – boldog kiskirályok
És a sublátba szépen elrakjátok
A rongyos mundért, amely vérben ázott!
Csaja Imre fejébe tette a baseball sapkát és kiment az udvarra. Azon gondolkozott, hozzáfogjon a kert ásásához vagy sem? Valami nagyon hiányzott ehhez az akarathoz. S ez a valami már két napja motoszkált a fejében. Birkózott benne a szándék a tehetetlenséggel. Mindenféle ösztönös kifogásokat talált. Nem azért mintha nem szerette volna a kerti munkát, ami jót tesz testnek, léleknek. Ellenkezőleg: vágyódott egy kis sportos mozgásra, ami átmozgatja, az ízületeket megmelegíti az izmokat, de nem szeretett csalódni. Ez volt az igazi ok, amiért vívódott, mert utóbbi időben sorra érték a kiábrándulások. Ez ellen tiltakozott a lelke, ami tehetetlenséggé alakult. Látta: az ásó nincs a helyén. Pedig mindig a helyére rakta. Ott kellene annak lenni a pajtaajtó mellé támasztva, de hiába pillantott oda, az ásó nem volt ott. Ha észrevette volna, bizonyosan hozzá is fog ásni, de miután nem látta, már nem is akarta, keresni, mert félt, hogy azt is ellopták, s akkor kezdődik a mérgelődés. S jöttek fejében a régebbi sérelmek: Ellopták a dinnyét, a kukoricát is, a piros vödröt is. S akként volt ezekkel a gazemberségekkel, hogy több rossz élményt nem akarta már átélni. Így veszett el az akarat. Elég volt a csalódásokból, a nyáron. Úgy vélte lelke legmélyén: Amíg nem szembesül a kellemetlen benyomásokkal, szomorú ténnyel, nem kell mérgelődni. Ha keresni kezdi az ásót, kiderül, hogy csakugyan ellopták, s akkor csak mérgelődhet. Rághatja a bajuszát, dühönghet, ok nélkül veszekedhet az asszonnyal.
Az író németországi útjáról, a kolozsvári filmgyár tervéről és a Táray-ügyről beszélget György Lászlóval
A német irodalmi egyesületek meghívására Nyírő József hosszabb előadóúton szerepelt Németországban. Erről az útról a napokban érkezett vissza Budapestre. Nyírő bátyánk olyan barna, mint egy szigeti strandbeli bennszülött. És nem látszik meg rajta a több mint kéthetes utazás pora sem. Jókedvű, vidám, és szívesen hajlandó kötélnek állni az újságíró számára is.
Az első téma természetesen a németországi kirándulás.
- Bevallom – mondja –, nem tudok bizonyos kis elfogult meghatottság nélkül visszaemlékezni erre az útra. Berlinben, Drezdában, Lipcsében, Jénában jártam, és mindenütt meg kellett éreznem, hogy a rendkívül meleg baráti fogadtatás, csaknem áradó szeretet nem is annyira az én szerény személyemnek szólt, mint inkább Erdélynek, annak a világnak, annak a levegőnek, amelyet németre lefordított könyveimből ismernek. Ennek örülök a legjobban. Tudod, hogy minden írónak jólesik, ha munkáit méltányolják, olvassák, szeretik. Ez a szeretet valósággal agyonzuhanyozott náluk. A Kopjafák német fordításának elfogyott kiadásai után 57 000 példányos utánrendelést tettek a kiadónál. Az eddigi négy, németre lefordított könyvem, az Uz Bence – Der Uz, a Havasok könyve – Die Schneeberge, Az én népem – Denn keiner trägt das Leben allein, és az Isten igájában – Im Gottesjoch gyönyörű példányszámban keltek el.
„Harmatozzatok, égi magasok!”
Ezüsthangú angyalsereg,
ti énekeltek most, a ti
mennyei hangotok cseng az
egek felé, hirdetvén a gyermeki
lét isteni örömét! – Ó, bár
ti énekelnétek mindig, s hallgatna el már
a sok romlott szájú felnőtt mindenütt
e baljós világban! Énekeljetek,
imádkozzatok csak értünk, szegény,
rossz útra tévedt vénekért, kiket
elhagyott már a ti angyali
évetek ideje s csupán a számadást
várjuk, mely ítéletre hív csúnya bűneinkért.
…Énekeljetek csak, ó, énekeljetek még
értünk, sohase hallgassatok el,
romlatlan angyalok!
Ki soká nem borul emberi vállra,
Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájra,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
Ki soká nem örvend az emberekkel,
Egyszer a kertben, harmatkora reggel
Megérti, mit csíznek a csíz üzenget,
S mit a szél ujja a fákon kipenget.
Ki soká nem olvas emberi könyvet,
Az megtanulja, mit a felhők írnak.
Ki soká nem lát egy emberi könnyet,
Azért az esők patakokat sírnak.
Ki földi csókot immár sose kóstol,
Arra az ég lehajlik csillagostól,
S megérzi egyszer, hogy az Isten szája
Csókol a napban is reája.
Szenci Molnár Albert emlékére
Tebenned bíztunk eleinkből fogyva,
Zsoltár, téged tartottunk hajlékunknak,
Mikor már semmi szavak nem voltanak,
S már otthon sem volt, csak porból formálva –
Megszabadult zászlónkon ábra sincsen,
Csak szívünk csattog szégyenidőben.
Gyakor gyalázat próbál hitre csalni,
Bár lehetnénk jók emberi nemzetnek
Szoronghat szóban kárvalló rettenet,
Ránk nagy leseket hány gyűlölség – annyi
Szabadságunk, mint árnyék nyúlása
És az tegnapnak ő elmúlása.
Izzó Lényed mindenen áthat,
hiszek Benned, habár nem látlak.
S remélek Benned s tudom, ha a kör
bezárul, országod feltündököl.
S szeretlek, Uram, mindenek felett,
éltető láng bennem a szeretet.
Ez röpít a Mennybe, ha meghalok
s ott nem kell hit, nem kell remény se,
akkor már csak a szeretet ragyog,
a szeretet csodája s békessége.
S én felmutatom, mint egy csillagot,
mert a szeretet mindennél nagyobb.
1954
A nap, a földnek édesanyja
Öröktől fogva ég, lobog;
A föld, a nap körül rohanva,
Szünetlen táncban leng, forog;
Csillagvilágok végtelenje
Így muzsikálja, nem pihenve,
A nagy mindenség titkait, –
E csodás, titkos, halk zenére
Visszhangként száll szívünkből égre
Egy örök nagy érzés: a hit.
1920
Az Isten beszél nekem terólad…
A magyar szó bűvöletében
Anyánk szerelme
Magyar szó
Magyar szó, mint a madár…
Magyar jellemzés
Láncokban
Éji ének
Egy emberöltőn át
Jegygyűrű
Didergő, téli alkonyon
Ének a magyar Szóhoz
Zsoltár a magyar nyelvről
Szótisztelet
Ének a minőségről
A vérmérséklet élő – szótára
Dajkám, magyar szó
Egy falat hazai kenyér
Glossza
Ártézi kút
Mindig magyarul
Magyar Élet – Torontó,
1981. december 5; p. 11.
Fel magyarom! ne soká tétovázz,
Nem látod-e, a világ rád vigyáz.
Mutasd meg, hogy a magad ura vagy:
A félénkek szavára mit se adj.
Kérdem tőled: ki köti meg kezed?
Ki tilthatja, hogy a jót meg ne tedd!
Sült galambok ideje rég lejárt,
Sült galambok jövetét te ne várd.
Hej, de tudták, de tudták őseid,
Hogy a bajok idején mi segít!
Talpra állott a nagyja, apraja,
S meg volt mentve, de meg ám a haza.
Havas eső veri – csörög, rí az ablak,
szél szaggatja kint a szurdok pincevasát.
Azok ránganak ott, akik belehaltak
teled sáncaiba, árva Boronnyaság.
Útjaidon a száműzött s megtért haladt:
Ács Gedeon. Ismerte Kossuth minden sebét.
Ládájára rogyott az ó martok alatt,
s a csúzai dörömbre hajtotta fejét.
Hallom, hogy jajdul a Csobogáti-szurdok,
s éledne még Csopa, Szőllőske, Korpona…
Nem csak hűlt szobámba – életembe zúgsz most,
baranyai szél, te fájdalmas orgona!
Fönt a Török-úton lovasok haladnak.
Rabszíjakra fűzve asszony, vén és gyerek…
(Éjfélre jár, csak az ablaktábla jajgat –
halálba tartó sor, mégis megyek veled!)
Újvidék, 1970. március 24.
Mondom
és mondani fogom
ameddig lehet még:
meg kell találni egymás
dacos, meleg szívét, -
azt az elhagyott lobogást
mely titokban fényesül
azt a lefojtott zokogást
mely kitörni kényszerül.
Mondom
és mondani fogom még
a síron túl is ezt,
hogy Bartók, Liszt, Petőfi
miértünk énekelt –
Petőfi értünk szavalta el
a „Talpra magyar”-ját
miértünk fújtak indulót
századokon át
értünk villant a kard
és nyerték a csatát
miértünk estek el
és védték a Hazát
Most értsd a nagy szót: rendületlenül,
Ez zengd és zúgd, mint vihar orgonája,
S míg elszántságod izzóvá hevül,
Most végre tettel mondj ámen-t reája!
Hiszékeny jámbor gyermeklelkeden
Most mélabúd is szent haragra váljon:
E zordon szó most hitvallás legyen,
Hogy van helyed még ezen a világon!
Riaszd föl, szent szó, Erdély bérceit,
Verj visszhangot rá, csöndes ősi Fátra:
Még messze út a jósolt végzetig,
Ti csahos falkák bősz kopói, hátra!
A Kárpátoknak minden orma áll még
És minket véd ott minden sziklaszál, –
Még ne ijesztgess, csalfa rémes árnyék,
Még ne kísérgess, nagyszerű halál!
Hokky Károly írása
Budapest – Nyírő József, a nagy magyar író a közelmúltban országgyűlési képviselő lett. Ez ad alkalmat ahhoz, hogy elbeszélgessünk vele az irodalomról, családjáról és az időszerű kérdésekről:
- Nem titkolom – mondja Nyírő József – a székelyeket magyarabb magyarnak tartom, mint az anyaországbelieket. Helytelenítem azonban azt a kasztosodást, amelyet némelyek művelnek. Egyesülnie kell minden magyarnak, akár székely, akár dunántúli, akár felvidéki.
- Mire a legbüszkébb képviselő úr, amit eddig életpályáján elért?
- Először is – mondja nevetve – nem tűröm, hogy képviselő úrnak szólítson. Sajnos felül vagyok már a félszázon, s így elég öreg vagyok ahhoz, hogy mindenki, kivétel nélkül minden magyar Jóska bátyámnak szólíthasson. Ezt írja meg. Aztán: mire vagyok büszke? Csak arra, hogy az Erdélyi Párt kolozsvári tagozatát átvettem mintegy kétezer taggal, s mióta én vagyok az elnök, közel húszezer tagunk van. Hát erre nagyon büszke vagyok.
Bemutatom a népet a parlamentnek
- Milyen politikai programja van?
- Legelőször Paál György dr., az Erdélyi Párt főtitkárra gratulált a képviselőségemhez. Azzal válaszoltam neki, hogy idéztem a pápaválasztás jelmondatát: Servus servorum Dei. De – mondtam –, én ebből a mondatból csak a Servus-t választom ki. Ebben a szóban benne érzem a magyar testvériséget, és ez egyben minden politikai programom is. Örülök, hogy nem politikai kortesbeszédek révén lettem képviselő, hanem csak úgy egyik napról a másikra.
A nemzet költője hazatért… ezzel a címmel tartott előadást Morvai Ferenc a Dobos László Irodalmi Társaság meghívására, Kassán a Márai stúdió színpadán közel 50 érdeklődő előtt. A téma már nagyon régen, pontosabban 1997-től foglalkoztatja
a magyar közvéleményt,ugyanis akkor jelent meg egy újsághír, mely szerint megtalálták a szibériai Barguzinban Petőfi Sándor sírját. A kassai érdeklődők között is megoszlottak a vélemények már az előadás előtt arról,hogy valóban a nagy költő földi maradványait sikerült a lelkes szakértői csapatnak hazahozni Barguzinból.
Mítosz és valóság… ez is lehetett volna az előadás címe. Az iskolai tankönyvekből mi is azt tanulhattuk annakidején, hogy Petőfi a segesvári csatában esett el…, a mai tankönyvek,mint azt az előadásból is megtudhattuk,nagy költőnk eltűnéséről adnak hírt.
Az erről szóló dokumentum gyűjtemény, melyet könyv alakjában osztott szét a megjelentek között az előadó, időrendi sorrendben részletesen foglalkozik a kalandos és olykor viszontagságos kutatás egyes állomásaival,mely a leghitelesebben követi végig a kutatást és a kutatás eredményeit vehemensen ellenzők táborának és a kutató expedíció résztvevőinek egymás elleni küzdelmét az igazságért. Az előadó beszélt azokról a nehézségekről, amelyeket az állami bürokrácia gördített a kutatók elé. Minden tevékenység, ami az ásatásokkal függött össze, bonyolult kérvényezési folyamatnak volt kitéve a körzeti és helyi apparátusoknál. Néha furfangos cselekhez kellett folyamodni, hogy megkapjanak egy-egy engedélyt.
Az isteni bölcsesség: minden.
Az én bölcsességem annyi, mint falevél,
mit elsodor a szél.
Az isteni bölcsesség színtiszta víz,
melyben meglátom az én szorongó, félszeg
ügyefogyottságom…
Hibám van sok.
Tévelygésem töméntelen.
Bukdácsolok, mint szárnyalni nem tudó
madár…
Lekárhozok minden bizonnyal.
Bűnök tüzére jutok.
Egy virágháló összefog Szép-valakivel.
Halálos váltságban sem lesz nekem részem.
Egyetlen erényem,
hogy szeretem a Szépet
és akarom a – Jót.
Isten, ha csakugyan élsz, ügyelsz szüntelen,
Sok érv szól ellened! Ki igazságot oszthat,
Ne várjon ily soká! Megadod a gonosznak
A magáét? Ha nem, Te sem vagy bűntelen.
És akik jámboran bíznak Benned, Te nem
Pártolod azokat sosem, sem azt, ki rossznak
Hazudja vágyait, sem azt, ki ósdi korhadt
Erkölcs korlátjait rázza, türelmesen!
Ezért föllázadok! Hisz szövetséges, Úr vagy!
Ó világ-alkotó nagy Kontár! én a hadnagy
Üvöltöm: – bizonyíts! bizonyíts! Jót akarsz?
Amíg nem bizonyítsz, ellened kész a harc: –
S mert falak ember és ember közt így omolnak: –
Végső leheletem percéig káromollak.
Sorsom osztályosa, én édes jó uram,
Érzed-e szívedben szívem ütemét?
S míg más életek lelkedbe zenélnek,
Az énem zenéje zeng-e, mondd, feléd?
Oh nézd, a szemem sugarában mosolygón,
A régi kislány, naivan reszketeg,
S a kezem áldó simogatásában
Gyermeked anyja áldja meg a kezed.
