Talpig férfi volt, hitt a földi jóban,
a nagy vizekre bámult sóvár szemmel,
miken Jézus járt rozoga hajóban.
Barátja volt a röpködő bogárnak,
bort sem ivott a lármás kocsmagőzben,
csak asztalunknál hallgatón vasárnap.
A kenyerére kicsordult a vére,
halálból kapart minden kis falatkát,
de rámosolygott mégis gyermekére,
ha este halkan ajtótnyitva várták.
A táskájában ostornyél szorongott,
mire mókásan fonta rá a spárgát.
Leszáll a sugaras nap,
Bealkonyul az élet.
Dalom fáradt madárként
Száll esti pihenőre,
S a pajzán tréfa halkan
Kilobban a szívemből,
Lesorvad ajakamról.
Közelget a nagy éjjel,
S elém mered a néma,
Csillagtalan sötétség.
Jókedvem serlegéből
Az életbor kicsurran,
A végső keserű korty
Jégcsapként ráhidegszik
Szederjes ajkaimra,
S a lant kihull kezemből.
Hóharmaton mezítláb jártam,
ólmos esőben bőrig áztam;
éjjel az erdőn, félelmemben,
hol sírtam, hol meg énekeltem.
S mindez úgy tűnik - most, hogy emlék -,
mintha egy tisztás szélén mennék
fütyörészve, hol alkonyatkor
őzek ittak ezüst patakból.
1959
Mikor is volt? Hogy is hívták
Sziltarcsán a lányokat?
Berke Zsuzsi, Széll Eszti, és:
felejtsd el, hogyha tudod,
felejtsd a volt álmokat.
Úttalannak útja kerül?
Hontalannak lesz hona?
Mennyi erdő: mind, hogy hívott!
Mennyi út, és úttalanúl
vágtat a vágyak lova.
Szegény ország naplementjén
milyen vérpiros az ég.
Hogy is hívják a lányokat?
Most kérdezed, mikor a nap
nem, hanem az ország ég.
1951
A szépnek, jónak és igaznak jön ideje. Hiába van irtózatos hazudság mindenütt! Hasztalan dúl köztünk a gonosz! Célt vesztve furakszik mindenbe a rút, az ocsmány és a giccs! Ezt az ünnepet soha nem adhatjuk fel, nem cserélhetjük másra. Egy kettőezerhuszonkettő évvel ezelőtt született Istenfia, Emberfia születésnapja.
Egyre fogynak, akik tiszta szívvel készülnek december 25-e első perceire, amikor a fénybe öltöztetett falak közt a csöndbe hasít a csengettyű és fölzúg a sípokon a mennyből az angyal. Mert a vásár tölti ki a várakozást és asztali öröm a beteljesülést. Kézművesvásár, luxusvásár, diszkontvásár. Aztán eszem-iszom.
«Azon órában a tanítványok Jézushoz járulának, mondván: Kit tartasz nagyobbnak mennyeknek országában? És magához híván Jézus egy kisdedet, közéjük állítá s megölelvén őt, mondá: Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek s nem lesztek, mint a kisdedek, nem mentek be a mennyeknek országába.» (Máté 18, 1. Márk: 9, 35.)
a) Emberek, tele vagytok köddel, képzelődéssel, érzékenykedéssel s igazság s szolid erény kevés van bennetek. Szubjektív korlátoltságtok torzulássá s hiúságtok betegessé lesz. Önszereteteket ne érintse senki, mert különben fölhagytok a legszentebb érdekek szolgálatával.
Ki tudja, ki néz reám a szemedből,
Tán Isten maga, aki végtelen,
Vagy valamelyik rég-elfeledt ősöm,
Egy másik létből való ismerősöm,
Ki titkon elkíséri életem…
Más csillagzatból szálltál tán le hozzám,
Százezer évig tartott nagy utad.
Ha nézel: távol csillag titka csókol
S visz el magával messze a valótól,
Hol új világok várják sorukat…
Ki tudja, kinek rendelése mindez,
Ki tudja, ki vagy te, ki rám tekintesz,
Tán Isten szívéből parányi rész.
Én nem tudom: ki lakik a szemedben,
Csak azt tudom, hogy mindig is szerettem
És szeretem, ha a szemembe néz.
1933
„A hajunk szála sem görbülhet
meg Isten akarata nélkül!”
S te az ember, a hiteles hívő hirdesd:
így van! Semmi bitangsággal
emberi elme ki nem békül!
Háztetőkön dermedő jégcsapok…
Fuvolázgat rajtuk fönn a szél;
E nótára, óh, hány szív fölzokog!...
Reszketőn, mint hervatag levél…
Jégcsapok, - óh, mért nem is enyhültök
A didergők langyos tengerévé;
Szent csodával – mért nem is hevültök
Sírók meleg, puha kenyerévé!?...
Jövel Uram! – Tégy ma is csodákat!...
Apadjon itt a vér, a könny, a kín:
Olvadjanak ott benn, a szívekben
A jégcsapok, - míg fagynak odakinn…
1939
Aranykötésű imakönyvet
Hagyott rám örökül anyám,
Kis Jézus ingben, glóriában
Van a könyv első oldalán.
Sok év előtt egyik sarokba
Beírta jó anyám nevét,
Lehajtom a betűkre főmet,
Hogy fölidézzem szellemét.
Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer
Fehér ruhában láttam őt.
Tavasz volt ép', a kedves ákácz
Virágozott a ház előtt.
Egyszerű vagyok mint a föld,
és jámbor mint a csillagok.
Magvetők magot hintenek belém,
és kicsírázik a vetés.
Örök nap süt le rám,
és áldott arcát visszatükrözöm.
Termek kalászt.
Vezetek vándort világtalan éjben.
Egyszerű vagyok mint a föld,
és jámbor mint a csillagok.
1932
Ó, ember, idegen vagy,
mint zöld hal vizek alatt,
ijedt virág üveg alatt.
Mikor meghitt szobámba lépsz,
sírni kezd a kályha,
jéglehelet futja be csontjaimat.
Ruhádon az ismeretlen űr
fekete zúzmarája,
és csillagok vére alvad
idegen homlokodon...
Galgó, 1930. október 5.
Az a haza, hol anyám szólítom,
Ahol napestig dolgozik apám,
Az a haza, hol a tüzet szítom,
S csendes otthon fénye hull rám.
Az a haza, hol iskolám vénül
És nélkülem árva a pad,
Ahol annyit kaptam szent emlékül,
Forrást, amely ki sosem apad.
Az a haza, hol őt megszerettem,
ahol ő élt, az a drága lány,
Ahol együtt jártunk-keltünk ketten
Az arca ráncos, mint a csíki dombok.
A szeme, mint az erdőn az eperszem:
Melegít is és mosolyog is ejszen,
Ha a levelek hűséből kibontod,
De a homloka verejtékben ázik,
Mert harisnyásan, mint a többi székely,
A kurta nyárban ő is arat, csépel,
Szénát csinál látástól vakulásig.
Századok óta kullog fenekedve
Faluja körül a farkas, a medve,
De pásztor virraszt a plébánián:
Álomból az ökröm,
Száz lánc földem, tanyám,
Vágyból az asszonyom,
Meséből az apám.
Ködsátorom alja,
Hol falu, hol város,
Bánatkertem alja
Könnygyönggyel virágos.
Se égen, se földön
Nincsen nyugovásom,
Nappal éhség üldöz
A vers is szép, de szebb a kalapács
Mely az üllőn zeng ritmust és megoldja
A munka néma nyelvét
Én csak verset írok, de az orvos betegeket gyógyít,
A kőműves házakat emel, a mérnök új csatornát fúr
A vonagló föld belsejébe.
Oly furcsa is az, mikor én a papír fölé hajolok
És kósza, ákomos betűkkel csalom meg magam:
Hogy én most teremtek, különb vagyok mindenkinél,
Hisz a gondolat csak engem csókolt ajkon.
Egészen aprócska, mindenki előtt ismert dologról lesz szó. Arról, hogy az igazság(osság) legnagyobb megtiprói mindig a törvényes tettek.
Hodász András katolikus pap mesélt a szemináriumban a közelmúltig uralkodott jogszokásról – ún. „precedencia-törvény”-ről - amelynek lényege az volt, hogy a felsőbb évfolyamokat látogató kispapok az alsóbb évfolyamosokkal szemben számos előnyt, előjogot élveztek. Ezt a precedencia-törvényt az ő évfolyama kezdte el fölszámolni akkor, amikor negyedévesek lettek. Nem az előjogokkal élőket támadták alulról, hanem amikor ők kerültek abba a helyzetbe, hogy a különböző elsőbbséget élvezzék, arról önként, „haszon-érdekeikkel” szembe menve - lemondtak.
Persze nem egzisztenciálisan meghatározó előnyökről volt ott szó, hanem nagyarcú magabiztossággal aprópénzre váltható kicsi előnyökről.
«És tanítványaihoz jövén, nagy sereget láta körülök és az írástudókat velük vetekedve. És az egész nép, amint meglátta Jézust, elálmékodék és megfélemlének és eléje futván, köszönték őt.» (Márk 9, 13)
a) Fönt a hegyen Jézus a lélek erejében színben elváltozik, édességgel, földfelejtéssel tölti el három tanítványát, azalatt lent a gyönge hit disputál. S kérdi Jézus: «Miről vetekedtek egymás közt? És felelvén egy a seregből, mondá: Mester, hozzád hoztam fiamat, kiben néma lélek vagyon… és mondottam tanítványaidnak, hogy űzzék ki azt, de nem tehették». Pedig úgy-e, a te erődnek kellene tanítványaidban lennie; az nincs s ahelyett van vetekedés. Nem sokat vetekedni, de Krisztus szellemével a világba állni; emlékét egyéniségünkkel s nem szavainkkal fölidézni. Mily vonzó az a Krisztus! s nép otthagyja a disputát; mély tisztelettel néz rá s eléje fut s köszönti. Íme Jézus nyomaiban a lélek ereje!
Mikor boldog gyermekkorom
Derengő, vidám hajnalán
Összetevéd piciny kezem
Imádkozásra, jó anyám:
Mit tudtam én, kihez rebeg
Fohászt könyörgő ajakam,
Mit tudtam én, hogy ő neki
Világrontó hatalma van.
Mondád anyám: a kis virág
Pompája, dísze tőle jő.
Sötét, zimankós éjszakán
Álmodásunknak őre ő.
Ima az, ami
templomi csöndben,
a lehunyt szemek mögöttiben
megtörténik –
és ima az, ami
mögött látszik a mécs örök fénye
és hallszik egyetlen orgonahang,
nem innen, hanem onnan.
Ami ima, az
már az elejétől a végéig
megfordítva is ugyanaz marad,
ugyanannak szóló szóés ami ima, az
mégis váratlanul nyílik ki
ég és föld határán,
akár egy szirmos ejtőernyő.
