Cságoly Péterfia Béla: A kassai vértanúk 1995-ös szenté avatásának tanulságai

Az írás apropójául Orbán Viktor napokban Ferenc pápánál történt látogatása adta az okot. Egyre többen és többen vannak, akik jóideje szkeptikusan, sőt egyre nagyobb ellenérzésekkel figyelik »Róma püspökének,« és magának a Vatikánnak[immár évtizedek óta tartó] egyre ellentmondásosabb, a hívók számára egyre érthetetlenebb és kiszámíthatatlanabb külpolitikai és dogmatikai tevékenységét, a hitélet irányítottságát, életvezetési tanácsait, rettegve gondolnak a Ferenc által támogatott muszlim menekültek erőszakos és tömeges európai betelepítésére. Ez a magyarellenes vatikáni politika Mindszenty bíboros lemondatásával kezdődött és máig is tart, többé- kevésbé. Tény, hogy e sorok írója az azóta már szenté avatott úgyszintén szláv II. János Pál[hogy szándékos volt tette, vagy pedig rossz tanácsadóira hallgatott sohasem fogjuk megtudni] többedik magyarellenes cselekedetei közé sorolta anno, az ebben a formában történt, a szlovák-szláv magyarellenes tengelyt erősítő 1995-ös kassai szenté avatást. Itt megjegyzendő, hogy ugyancsak a véleményem szerint igen elhamarkodott II. János Pál szenté avatása is,[a vele egyidejűleg avatott XIII. János 1963-ban hunyt el] hiszen ezen legközelebbi munkatársai buzgólkodtak leginkább, nagyban befolyásolva a közvéleményt, nem hagyva kellő időt az elhunyt Szentatya cselekedeteinek józan és kritikus áttekintésére.

Szász Péter Domonkos: Keresztút

Talleyrand püspök, a napóleoni korszak híres francia diplomatája mondta, hogy a tizennyolcadik század kiirtotta a vallást, a tizenkilencedik kiirtja Istent, és a huszadik ki fogja irtani az embert. Írásunk e történelmi stádiumról szól, arról a korról, amely megpróbálta kiirtani a vallást, Istent és az embert. Sikertelenül. A templomkárpitot kettéhasító éjszakában is vigíliát tartó katonáit Krisztusnak ostromolhatja az ellenséges tábor, de sikertelenül, mert megvirrad az égi seregeknek, s mint ahogy a sírok megnyíltak, úgy támad föl Krisztus Lelke által, az ő erejében az Egyház, akivel eggyé vált, a vele egylényegű Atyaisten dicsőségére és dicséretére. A kálváriai Kereszt kútjánál, Krisztus megnyitott oldalánál állunk. A széthasadt magnál, mely földbe fektetik s vére által új hajtást fakaszt. E stációban nekünk is mint magvetőknek kell az emberiség ördög és a bűn által szétőrölt tisztabúza lisztjébe az egység kovászát elhintenünk, hogy a Lélek lángja süsse az élő Istennel eggyé vált kenyérré. A világ kihívására a Világosság válaszával kell a világba vetni e szellemi alapvetést, hogy világunk egyre jobban Isten képmására alakuljon általunk. A szimbolikus cím és témamegjelölés üzen-e valamit még a kifejtés előtt? Igen. Gyakran hozza fel nekünk keresztény testvéreink egy része, hogy a keresztény diadal századai (minden árnyoldala ellenére), mennyivel jobb kor volt a mainál; a középkor adta a legtisztább példát a kereszténységre.

Ásgúthy Erzsébet: Te voltál a galamb

Felettem légcsavar nyerít.
Köröttem szenvedélyek tutaja siklik.
Rohanó, suhanó gépek
futják a kört.

Az én bárkám külön járt.
Összetört.

Sziklához vert a vízözön.

Körmömmel vájtam a kövön
utat. Kigyulladt
verejtékem mostoha
ostora
hajszólt tovább,
amíg gerincem kemény oszlopán
a gőgöm
ívbe tört.

Vad harc volt.

Gyóni Géza: Zsoltár

Semmiséged rettegd, te gőgös,
Semmiséged az Úr előtt,
Ki irgalmas a szenvedőhöz -
De jaj annak, százszor jaj annak,
Ki szívében nem félte Őt.

Én érzem térdhajtó hatalmát.
Por, féreg, annyi sem vagyok -
S tikkadt ajakkal várom irgalmát,
Hogy kijelentse az igét:
Már minden megbocsáttatott.

Babylonban akik még laktok,
Feketeszívű emberek,
S testvért testvérre uszítgattok -
Karddal vár rátok is az Úr:
Rettegjetek! Rettegjetek!

Jókai Mór: Ne csüggedj

Szegény magyar, ha azt vártad,
Hogy a sok jó barátod
Majd kisegít a hínárból:
Ugyan szép hasznát látod!

Egyiknek nincs apró pénze,
Majd akkor jöjj, ha váltat,
Ha addig élsz, jelentsd magad,
Ha a krízist kiálltad.

A másiknak magának is
Annyi mostan a dolga,
Eszébe sincs csárdást járni,
Elég neki – a polka.

A harmadik még új gazda,
Most veti a kölesit.
Mindössze is annyit tehet:
Nálad jégkár mentesít.

Pakocs Károly: Királyi nász

Belülről szólt az üzenet,
hogy tépjem ki a szívemet
a vágyhínárból s partra hozzam;
s várjak hosszan,
mígnem jön a nagy Király.

A vér-vizek vad partinál
messzenézőn szótlan álltam,
vágytól majd-halálra váltan
vártam. Nem jött senki sem.
Szívemre szállt a félelem.
Zord borzadás kerülgetett:
Óh innen üdvre hol vezet
az út? Ki fogja ingoványos
láz-mocsárból mély vizekre
sziklahegyek kék-tavához
elvezetni csolnakom’?

Vályi Nagy Géza: Mai könyörgés

Uram! harc van, adj kardot, vérte.
S feszülő, két kart, érckeményt, –
Hogy emberül birokra keljek,
És földre verjek, megteperjek,
Sok kérkedő, kóc-fity legényt!

Uram! feszülő, két karomhoz,
Adj keblet is, hol kő dobog,
Nehogy – ha véres holttetemre
Omlok vadul – hát szégyenszemre
Könnyezzék gladiátorod!

Alföldi Géza: Az én apám egy szabad proletár

Az én apám robotos munkás.
Tüdejét a gyárak füstje marja.
Markát a munka hólyagosra rágja.
Égő, nyílt seb fáradt, vékony karja.
Alig vonszolja magát az este,
Mert kiszívja vérét a messze gyár.
De azért én mégis büszke vagyok rá, mert:
Az én apám egy szabad proletár!

Nem rabszolgája gyárigazgatóknak.
Kiirtottuk a nyúzóink hadát.
Minden a miénk! Egyenlők vagyunk!
– De néha, hallom, tanítja anyát,
Hogy ma még rosszabb, mert száz parancsol,
S ki nem kussad, rá kínok kínja vár!
Elviszik egy éjjel, s többé nem jön vissza;
Az én apám, a szabad proletár!

Fáy Ferenc: A harminchárom éves Krisztus és én

Uram, az ötvenkét kilónyi port ma,
melyet arcomra gyúrtál, hogy legyek,
eléd teszem. Kicsit vékonyra szabtál,
kicsit betegre, – spóroltál velem.
De öt felé járt. Fenn a végtelen
iparvidéken fújtak már a gyárak.
Kezedre száraz,
szürke sár tapadt
s Te láttad, hogy még fennmaradt
kevés
tiszai por, egy zsáknyi szenvedés
s ezt nékem adtad. Így gyúrtál meg annak,
aki vagyok ma: félmázsányi rögnek,
maradék népnek, akit félrelöknek
s kicsit magyarnak.

Kannás Alajos: Vesszen a magyar?

Vesszen a magyar? Nem és nem! Soha!
A versben bujdosásom véget ért
nem érdeklődöm Őszi áfonya
ha tenni kell a rablott végekért…

Vesszen a magyar? Vesztettünk sokat
denevér lakta ősi templomok
kivert látószem és kivert fogak
a zsarnok sokszor nem hagyott nyomot

az eltűnőkből lett új számadat
jeltelen sírok néma fák alatt
és vert csak vert a rendszer ostora…

M. Szabó Magda: Üzent a földem

Reklámfényes,
törtető emberektől, gépektől hangos
nagyvárosi utcán átsuhant valami furcsa,
földszagú szél.
Minden fagyos, hideg,
hivatalosan is gazda még a tél –
mégis! – másképp süt a nap
és este másképp ragyognak az égen
pisla sugarak…

Furulyás, birkás, pipacsos mezőkről
ideszakadt idegen, – én –
remegő orral, feszülő testtel
belesóhajtok a levegőbe:
Üzent a földem!

Zsabka Kálmán: Csatára

A róna ölén leborult a megtépett,
A vérig gyalázott, sanyargatott nép,
Sóhajtva szakadt fel zajgó kebeléből
Imája, amelyet teremtett a lét:

„Királyok királya, Hadúr, magyar Isten,
Veszélyben a földünk s nem zúg fel a vér,
Nincs senki, ki zászlónk kezébe ragadja,
Jaj! nincs ki vezessen, nem hív a vezér.

Nem száll a vak éjbe mély kürt szava zengve,
Nem áldoz a táltos, nincs ősz rabonbán,
Nem villog a páston a tábori tűz sem,
Nem csillog a borgyöngy ukkon* poharán.

MILLENIUMI FOHÁSZ

Egy ezredév után s újabb ezer év előtt: Veled Uram, de hogyan ?!
Mert felértünk a Magyar Golgotára, és Veled Uram, de nélküled!
Ám Szent István népe úgy közös ihlet és közös akarat,
hogy hazájának fogalmát ímigyen nevezi meg:
Hatalmas, mely betöltheti a magasságot,
és oly kicsiny, hogy elfér itt a szívünkben.
És ennek a kicsi országnak kíván élni akaró,
és építő nagy nemzete lenni.
A hogyan tovább? kérdése tehát kivédhetetlen.
S a válasznak pedig nyisson utat egy világi fohász:
- Örökkévaló Istenünk! Te is tudod, és mi is tudjuk,
hogy egy újabb ezredév iszonyú küzdelme vár reánk.

Áprily Lajos: Templom

Szóltam: Uram, az én imám merész,
a templom-ívük keskeny és nyomott.
És szólt az Úr: Fiam, légy építész,
magadnak építs bátor templomot.

Bartalis János: Megpróbáltatásban

És szól a Hang megpróbáló, nehéz időkben:

„Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől?
nyomorgatás-e, szorongató keserűség-e, üldözés-e,
éhség-e, mezítelenség-e, veszedelem-e, fegyver-e?”

Pakocs Károly: Krisztus forradalmárai

Nézzetek Róma felé: Messze-világló fáklya-keresztek.
Lángoló fők, lángoló szemek, lángoló kezek.
Ha kérdezitek: megmondom, kik ezek.
Krisztus a mennyi szőlőtő és ők a gerezdek.

Már megértek. Krisztus tüze bíborolta őket
bornak. Most a szenvedés sajtol belőlük tűz-italt,
hogy a várásban-szomorultak daloljanak újraégi dalt
a földnek s lángba-borítsanak fekete árnymezőket.

Reményik Sándor: Processio

Valami ködös oltárkép felé
Csak vonul, vonul a processio,
Jön a semmiből, megy a semmiségbe,
Eleje nincs és nem látszik a vége,
De vonul, vonul a processio.

Valami ködös oltárkép felé
Lengenek zászlók, mered a kereszt,
Megyünk mindnyájan, fekete csuhások,
Hívő lelkek és hitetlen pogányok,
Valami ködös oltárkép felé.

Szombati-Szabó István: Imádság vénség ellen

Amit ifjontin itten-otten
Magamnak áhíttottam:
Unokákat, menyeket, vőket,
Nagyapós, öreg, szép időket –
Ne küldd, ne hozd el immár őket…
Még-kék egén a férfikornak
Hajíts el hulló meteornak.

Ne érlelj éngem, mint a vének,
Gonosznak és fösvénynek…
Sarlóztassam le, mint a kéve,
Friss, nyári kalangyába téve.
A vénség karos-székes éve
(Add, csak nekem ne, bárki másnak!)
Maradjon semmis áhításnak.

Rónai Mihály András: Itthon

Életem sok, apró, felszínes kis titkát,
mit rádbíztam, beszéld ki, telefon,
száz régen behegedt lépésemet rajtad
fakaszd ki és valld be, drága pesti flaszter.

Én illatos szénásszekerem, autóbusz,
tudod-e, hogy Szeged födeles tanyái
közt csak vendég voltam, bár egy álló évig
mulattam időmet ott ízes magyar szón

részegedve, míg gyors, idegen beszédű
népek szava között. Párizs városában
jó benzin-illatod orrolván eltöltött
a vidám, jó érzés: imhol hazajöttem!

Sértő Kálmán: Rabság

Szeretném elmenni
Valahová élni,
Harc után heverni,
Gyógyítón henyélni.
Gazdaggal cserélni,
Sírtól jobban félni,
Kisebb gondot vinni,
Őszülést megérni.

Megremeg a lábam,
Lecsapott a vállam,
Cserepes az ajkam,
Idő múlik nálam.
Nem magam csináltam,
Parasztszóra vártam,
Jobb sorsért ugattam,
A rogyásig álltam.