Fónay Jenő: Titokban szóljatok harangok

1958. június 16. (Reggel ½ 6)

Vajon hányan kapták el Őt?

Felolvasták neki amit már tudott.

Mielőtt kivitték Ő is válaszolt.

Szólt az értelmetlenségnek.

Talán néhány szót üzen… talán
a jövőnek?

„Eljön majd a nap – jól tudom –
tíz körmötökkel kaparnátok elő.

Sosem gondolkoztok…
aztán meg már késő.

Az ítéletet visszautasítom!

– emelte fel hangját –
én vagyok a törvényes vezető…

Engem a nép ment fel
a történelem
de mit mond majd a világ?

Isten veletek. Éljen Magyarország!”

Ezután csend lett hosszú… percekig…
felment a Golgotára…

Őt is felszegezték a fára…

Nagy zajjal újra nyílt a cella
már jött a második…
a tőrbecsalt katona.

S végül Miklós is elment.

Ő volt a harmadik.

Ha nem számolom Szolágyit s Losonczyt.

Mondjátok!

Most már mindenki megnyugszik?

Röviddel később, reggel ¾ 8-kor

Kinyitotta az etetőnyílást, benézett tányérsapkás feje, s legkedvesebb modorában – de mit várhatok tőle? – azt mondja: „Na, hogy aluttak?” Kösz. Válaszoltam, aztán folytatta, csak előbb vigyázón körülnézett.

– Itt kő maranom.

– Miért? kérdeztem, – hisz már lejárt…

– A jó annyát… valaki lefényképezte az akasztást. – A gombóc a torkomban, – Ferivel csak álltunk – …meg a fojtani akaró keserves indulat… nem engedte ki a szót,… könnyünk indult. Látta ő is.

– Melyikét? – Így! Nyögtem ki, pedig tudtam,… mert…

– Hát a Nagy Imrét. Hallani mégis,… elkeserítő fájdalom volt, valóság, mint a lándzsaszúrás.

– Akkor az Isten… ver…jen meg benneteket! Átkozottak legyetek.

– Aztán mé’?

– Hát azé’… hogy átkozott gyilkosok! – Ordítottam. Ő meg becsapta az etetőt,elosont, nehogy észrevegyék. Még biztosítékul elrikkantotta magát.

– Mellik az!? Mit kiáltozik!

Én már vertem a csövet, Feri lecövekelve állt az ajtónál. Most már elhitte.

„…–…–,…–” Hallottátok – meghalt – Imre bácsi

Jött a válasz: Legyenek – átkozottak.

Sírtak a cellák…

 Kisfogház, 1958