Tollas Tibor: Szegedi ballada

Húszéves múlt csak Ötvenhatban,
anyjának egyetlen fia.
Legenda őrzi, halhatatlan.
Miért kellett meghalnia?

A Csillagbörtönben kínozták
s kivégezték egy hajnalon.
Titokban tömegsírba dobták
be maradjon utána nyom.

Anyja azóta eszét vesztve
– így mondják – egész Szegeden
keresi fiát nappal, este,
utcákon át és tereken.

Könyörtelen, élő kísértet
kiált, torkából kín fakad.
– Hová tettétek? Megöltétek?
Adjátok vissza a fiamat! –

Az emberek mind lekerülik,
ezüst koszorú ősz haja,
lármás utcákon fel-feltűnik,
zajon is átsikolt szava.

Tisza-part fái továbbadják,
százados falak és kövek
keresik fiát, vigasztalják,
jajra csak az ember süket.

Feledve fényes forradalmat,
csak élik a sivár jelent,
– Kovács Józsefek miért haltak?
– nem kérdik, hasznosabb a csend.

Szeged utcáin Kovács néni
harminc éve így jár ma is.
Csak fiát vesztett anya érzi;
a csönd hazug, a szó hamis!

Tudja, tékozló ezer évnek
pörében mennyi szív szakadt,
 – Hová tettétek? Megöltétek?
Adjátok vissza a fiamat! –

Feledhet ország gazdag múltat?
Épülhet homokra jelen? –
Telt gyomrát hívja csak tanúnak,
kidől a fa gyökértelen.

Vádolnak az eltitkolt sírok,
és jövőnktől megfosztanak.
Az élőket hiába hívod,
követeld hát a holtakat!