Szőnyi Gyula: Fekete rabó

Egy fekete rabó száguldott az utcán.
Utána a halál kaszása robogott.
Két ifjúnak lelkét elrabolni készült,
Kiknek testük még élt, de lelkük már halott.

Alig lépték még át a húsz év küszöbét,
A csúf halál már is meg zsarolta őket.
Ott ült a bírák közt, és fülükbe súgta,
Követelőzően, hogy övé a két élet.

Vigasztaltuk őket, utolsó reménnyel.
Láttuk ott a halál kéjenc vigyorgását.
Tudtuk, hogy őket már meghívta a hóhér,
Hogy járják el véle, a haláluk táncát.

Száguldott a rabó, a bitófa felé.
Mi voltunk a gyásznép és búsan hallgattunk.
Az egyik bajtársunk búcsúdalt énekelt.
Csendben szólt az ének, amerre haladtunk.

Mert fegyverrel védtem a drága hazámat,
Nem láthatom többé szegény, jó Anyámat.
Amit tettem most én, megszenvedek érte.
Ej, te betyár világ, ne hányd a szememre.

Aztán mind ketten a múltjukat idézték.
A gyermekévekkel vidáman játszottak.
Az ifjú emlékek könnyen visszatértek.
Hiszen olyan messze még el sem távoztak.

Amíg az ifjúkor könnyed útján jártak,
A hamis képet is valóságnak látták.