Tollas Tibor: Önítélet

Kegyetlen őrünk volt: „Pofon verem!”
– Ezt ordította minden reggelen.
Zárkanyitáskor, nyomorult rabok,
vártuk a verést, – nem válogatott.

Mindegy ki volt és mindegy mit felelt,
óriás kulcsával arcunkba vert.
Fogunk kitört, a bőrünk fölrepedt,
szeméből láttam: kéjtől reszketett.

Ki szenvedélye örvényébe fúl,
ütött bennünket irgalmatlanul.
Hangja elnyomta a sikolyt, a jajt,
egy beteg társunk csöndben belehalt…

Hogy embert ölt, ki ártatlan lehet,
föltört benne a lelkiismeret.
– Többé nem ütött, most ő lett a rab,
mindnyájunk közt a legszánalmasabb.

Mintha kísértet árnya nyitna rád,
kulcsra zárta be régi önmagát.
Minden ütése, mely máson mart sebet,
benne sajgott föl, most ő szenvedett.

Folyosónk végén, az ablak előtt,
pisztolyával a homlokába lőtt.
Nem bírta tovább, – égő kárhozat,
ki egyszemélyben gyilkos s áldozat.