Jókai Mór: Széchenyi halálán

Pusztább az ég egy fényes csillagával!
A nap egy hő sugárral hidegebb;
Egy árnnyal gazdagabb borult jövendőnk,
Egy sebbel szívünk, mely be nem heged.   

A szív, mely egy egész hazával érzett,
Ha megszakadni bírt, óh ne csodáld.
Nagy terhe volt, nagyon sokat viselt az,
S megtört, midőn nem bírta azt tovább.

A kéz, mely alkotott sok drága kincset,
Mik késő századokra mennek át,
Az rombolá le íme nemzetének
Legféltőbb, drágább kincsét, - önmagát.

Vagy nem tudá azt tűrni forró lelke,
Hogy olyan messze van tőlünk az ég?
A legnagyobb királyhoz ment követnek;
Az Isten trónjához kívánkozék.

Jó néki ott! Nálunk emléke légyen,
A föld takarja drága hamvait,
Nevét utókor tartogassa! Semmi
E nagy szellemtől nincs elmúlva itt!

Emlékitől minden szív nemesebb lesz,
Hamvától a hon földe boldogabb,
És szellemétől, mely az égbe megtért,
Az ég hozzánk talán irgalmasabb!