Mikszáth Kálmán: A székelyek között

    I.

    Bevezetés

    Már vagy öt éve irkálok arról a témáról, milyen a képviselő „itt”. Mit eszik, mit iszik, hogy beszél, miképpen viselkedik. Meglehetősen kimerítettem a képviselői életet minden oldalról, csak egy mozzanat maradt eddig homályban, hogy milyen a képviselő odahaza a választói között.

    Pedig az sem érdektelen dolog. Hányszor látjuk őket, amint itt az országban hazabeszélnek. Megkóstolom már egyszer, gondoltam magamban, milyen íze van annak mikor otthonról idebeszélnek.

    S így lőn, hogy fogtam magamnak egy képviselőt s vele mentem a kerületébe. Természetesen mameluk képviselőről van szó, mert az ellenzéki embernek elég egész ellenzéki korára egy oráció. Olyan az, ha egyet összekomponál, mint egy amulett; mindre jó, mindenre használ neki. El lehet mondani lakzin, keresztelőn, országházban, beszámoló asztal előtt, disznótoron, mindenütt egyformán hat. Az ellenzéki ember nadrágszíja mindig egy ugyanazon likra van bekapcsolva.

    Meg sem nevezem az illető tisztelt útitársamat, csak a kerületéről jegyzem meg, hogy ott kezdődik, ahol a vasút végződik, az ezüst vizű Olt mellett, közel az ország széléhez. Tiszta székelyek lakják. Olyan velük az ország térképe, mint a székely vászon, hogy közel a szélekhez piros csík van beleszőve.

    Hanem ugyancsak messzeestek az én székelyeim nagy Magyarországtól. Az ember el sem hiszi, hogy ők voltak ebben az országban legelőbb, úgy néz ki a dolog, mintha elkésve jöttek volna, azért jutott nekik olyan kis darabka – a mappán. S azt is örökösen vérrel kellett öntözni. Azért látszik nekem piros csíknak az a hely, ahol laknak.

    Elmarad mögöttünk egy nagy lapos terület, a hírhedt Balásfalvával, azután egy gyönyörű tájék következik, a szászoké, búbos, sajátszerű templomaikkal s a középkorias Segesvárral. Mindenik nép rányomta a saját karakterét még az anyaföldre is, mely élteti őket, de az anyaföld nem nyomta rá a típusát gyermekeire.

    Ejh, minek bosszankodjam én most a gőzparipára, mely az ő vidékükön végig prüszköl? – Vasúton nem mehettem a székelyekhez, felöltöm hát a bűvös bocskort (úgyis az a leggyorsabb közlekedési eszköz a székely népmesékben) s hipp-hopp, ott vagyok, a hova a szívem húzott, a szép Háromszéken.

    Hosszadalmas volna benyomásaimat apróra leírni, mert ismerné a székelyeket, ha másképp nem, szóbeszéd után. A legvitézebb, legkedvesebb népfajt, melynek asszonyait tündéreknek képzeljük, férfiait pedig délceg, daliás alakoknak.

    S habár a valóság lefarag valamit a termetekről, mert többnyire zömök, tagbaszakadt legények a székelek s szikárok és korán vénülők az asszonyok: mihelyt elhagyjuk őket, azonnal megint leteperi a valóságot a régi nimbusz, mellyel minden magyar embernek a lelkem mintegy meg van rakódva a székely dicsőség nyomása alatt, s megnőnek a székely férfiak a fantáziában újra daliáknak s a székely asszonyok Vénuszoknak.

    Nyájas, de bús őszi napfény önti el a vidéket. A „szép mező” hóharmatos füvein mintha valami borongós árnyék feküdnék. A hatalmas havasok zordonul tekintenek alá messziről fehér ormaikkal. Panaszos zúgás hallik az előpataki erdőből s lágyan, szelíden hömpölyög el Illyefalva mellett az Olt.

    A vidék tele van rakva népes falvakkal. A templomok majd mindenütt dombokra vannak építve, középkori erődítményekkel körülvéve. Mind egy-egy vár volt. Nem kell ide kalauz, aki a csatatereket mutogassa. Az volna itt a nagy historikus, aki olyan helyet mutatna, hol csata nem volt. Ahol ez a szép gyep nő a templomok körül, ott mindenütt vér folyt valamikor. Az ódon templomfalakon többnyire ott áll az evangéliumból vett felirat: „Ez a hely az Isten háza, az imádkozás háza.” Pedig írhatnának oda egyebet is. Imádkoztak itt eleget karddal is, nemcsak az imádságos könyvből.

    Egy székely falut, Árkost, körülményesebben megnéztem. A székelyek igen tisztán laknak s mondhatni némi fényűzéssel, a magyarországi parasztokhoz képest. Minden székely házban két szoba van, az egyik csinosabb, ahol a vendégeket fogadják, a másik, ahol laknak. Hétköznap délután lévén az idő, egyetlen férfit sem találtunk a faluban, mind kint dolgozott a mezőn, de a falakon függő szerszámok mutatták, hogy egyébbel is kénytelenek foglalkozni, nemcsak mezőgazdasággal. Az asszonyok sem elégszenek itt meg pusztán a háztartás vezetésével és a gyermekneveléssel, ott a szövőszék s egyéb női foglalkozáshoz szükséges kellék minden házban. A székely szobák díszét többnyire cseréptálak és női kézimunkák képezik, mondhatni, meglepő ízléssel. Az üveges almáriom és a nagy, zöld, cserépbúbos kandalló a tűzhely fölött épp oly elmaradhatatlan a székely lakásban, mint a kapukon a középen, egy kuglibábszerű cifrázat, melyet ők „kopjának” neveznek.

    Székely dialektus nincs, csak némely szavakat ejtenek ki elütően s az „ő” betűt úgy hangoztatják, hogy abban az „a” betű is benne látszik lenni eredetiségüket a sajátszerű kiszólásaik teszik.

    Ideírok például, de nem mint a népszokásgyűjtők szokták, egy összekeresett, hanem egy egészen hű diskurzust. Az egyik székely udvaron megszólítottam egy kis leánykát.

    - Hogy hívják magát?

    - Veres Anna, szolgálója az úrnak.

    - Ki van itthon, kis lányocskám?

    - Mü ketten vagyunk itthon az anyámmal, instálom.

    A székely menyecske (NB. a menyecske itt nem jót jelent) kijött erre s nyájasan, kedves, finom mosollyal vezetett be a szobába, elénk rakva felülmúlhatatlan szívességgel, amije volt.

    - Hol az ura? – kérdeztük.

    - Nem beszéltem véle reggel óta. Nyilván bément instálom Szent-Györgyre. Csutlik-botlik a szegény emberem, csak az álmát látom heteken át.

    A szobákat az egész Székelyföldön ilyenkor almaszag árasztja el. Rengeteg almájuk termett, de az ott rothad el, mert nincs rá piacuk. A legszebb fájú almák és körték teremnek náluk, aminőket Szegeden tíz krajcárjával adnak el a termelők – egyenesen a kertből. Itt semmi áruk nincs. A székely gyerekek utcahosszat labdáznak és hajigálják egymást velök.

    Még egy körülmény tűnt fel nekem, hogy majd minden székely házban ott függ a falon Tisza Kálmán arcképe.

    Hanem az igaz, hogy még – balközép korából.

    II.

A mosogató asszony

    De népkaraktert nem abból szeretem megítélni, amit tegnap leírtam. A néprajzi külsőségek csalékonyak. Sokkal jobban tetszett nekem, mikor másnap összegyülekezve láttam Sepsiszentgyörgy református lakosságát a templomban s megösmerhetem az igét, amellyel táplálkoznak.

    A templomot ma nyitották meg először hosszabb idő óta, mert már nagyon vedlett állapotban láván, a nyár folytán kitatarozták, kifestették színesre, a szószék is nagy átalakuláson ment át s új lilaszín bársonnyal hímzett halavány rózsaszín selyemtakaró ékesíti.

    Mindezen új tárgyaknak nagy híre ment Sepsiszentgyörgyön. Kivált a selyemtakaróról és a padmaly cirádáiról keringtek érdeklődést keltő variációk, tehát színültig telt meg az ódon templom, melynek bástyafalai mutatják, hogy nem egyszer állott előtte ellenség – sőt egyszer a század elején maga az Isten is ellene fordult a saját házának s fölháborítá és megindítá alatta a földet, úgy hogy akkor nagy romlásba esék, de a székely hívek, akiket az Isten annyi alakban tett próbára, megmutatták, hogy haragjában is hívek hozzá, a földindulás által megrongált templomot fölépítették újra.

    Örömsugárzó arccal nézegették a megszépült szent hajlékot, tiszteletes Révai uram (régen nem hallottam ilyen jeles szónokot) prédikációja tárgyául is a templom újra való megnyitást választá s a könnyezésig hatotta meg híveit; magyarázván nekik a szentírásból és a magyar költészetből vett idézetekkel a templom jelentőségét.

    A templom az övék, az ő őseik építették, nekik hagyták, hát méltán lágyulhattak el – de nekünk, idegeneknek is édes meleget árasztott a szívünk környékén, Lukács evangélista egy-egy mondása mellett a Vörösmartyé, a Pál apostolé mellett pedig a Kölcsey Ferencé.

    …Mily szépen fonja össze ez a pap a magyar irodalmat a szentírással! Az írókból csinál apostolokat s az apostolokból… (de már a szegény apostoloknak nem kívánom, hogy magyar írókat csináljon belőlük.)

    Vége lett a prédikációnak s ekkor következett egy hosszú lajstrom. A szószékről olvasta fel, kinek a kegyes adományai tették lehetővé, hogy az Úr háza megszépüljön.

    Egy előkelő úrnő ajándékozta a selyem asztalterítőt.

    Egy másik úrnő ajándékozta a szószék új bársonyát.

    Egy derék polgár viselte saját költségén az asztalosmunkát.

    S így jöttek lefelé a lajstromon a jelentéktelenebb, kisebb adományok.

    Míg végre elhangzott az utolsó, a legkisebb is.

    „Császár Anna napszámosnő”, ki két napig mosogatta meg a padokat és ablakokat, két napi napszámját adományozta.”

    Hogyan, ez volt a legkisebb adomány?

    Hisz ezt kellett volna a legelöl említeni, mert ez volt a mai istentiszteletnek a legszebb pontja.

    Ebből okoskodom én ki, hogy a székely nép még ma is olyan erős, olyan nagy, mint valaha volt.

    Egy csomó öreges, kopottruhás anyóka üldögélt hátul az orgona alatt.

    Szerettem volna kitalálni, hogy melyik legyen Császár Anna? Mert bizonyosan köztük ült a zsoltárokat énekelve, azokban a szépen megmosogatott padokban.

    Egész nap a kálvinista tiszteletes beszédjével voltam betelve – míg nem aztán este a szentgyörgyi főtisztelendő plébános úr kerekedett felül.

    Csupa keresztények ültünk a bankettnél, csak egyetlen szál zsidó az asztal végén.

    Folytak a felköszöntők, melyek mindig azzal kezdődnek: „Uraim, töltsünk poharat!” (Ez a mondat amolyan bevezetésfélének van kigondolva, hogy addig a zaj lecsillapuljon.)

    Felköszöntötték a főispánt, a képviselőt, aztán sorba főembereket, míg végre fölemelkedik Főtisztelendő Kovács Simon úr és fölköszöntötte azt az egyetlen zsidót az asztal végén.

    Ilyen verseny folyik a Székelyföldön ma is még a protestánsok és katolikusok közt.

    Lehetetlen azt kiismerni, kik a derekabbak.

    III.

Mindenféle honvédek

    Hát nem is töröm rajta a fejem, hanem átmegyek a hatalmas Császár Bálinthoz, akit Bálint császárnak hínak a Székelyföldön.

    Őt is csak azért említem ebben a cikkben, mert ő mutatta be nekem a városházán Gyárfás bácsit, a legöregebb honvédet.

    Tisztes öreg úr, már erősen megderesedett, aki nyugodtan, csendesen kaparász reggeltől estig a papíron, a kis acélpennával. Micsoda, hát ilyen kicsinnyé zsugorodott volna össze harminchét év óta ez a nagy acél, amely akkor villogott a kezében? Beh másféle betűket lehetett azzal írni!

    Csak egy pár szót váltottam akkor a legöregebb honvéddel, úgy hogy nemsokára az arca is elmosódott emlékemből a sok új ismerős közt. Alig ismertem rá, midőn másnap a bankett előtt hozzám lépked egy fürge, fehérhajú aggastyánt hozva karonfogva.

    - Nem igaz ám az uram – mondá – mintha én volnék a legöregebb honvéd. Ehol vagyon ni a legöregebb. Már a forradalomban is ötvenegy éves volt.

    - Örülök – feleltem, kérdezősködni kezdve viselt dolgai felől. – Melyik csatában volt kedves bátyám?

    - Bemmel jártam, instálom. Ahol ő nem volt, ott én se voltam.

    - Kapott-e sebet?

    - Nem olvastam őket. De megvagynak instálom a bőrömön.

    Egyenes tartású magas alak volt, két kiálló nagy foggal, még a bokáját is összeütötte, mikor elvált tőlem, a kezemet keményen megszorítva.

    De egy óra múlva, a bankett közepe táján, egyszerre csak betoppan a terembe, egy összetöpörödött alakot tuszkolva maga előtt.

    Egyenesen felém tartott, sovány, kicserzett arcán merő mosoly volt.

    - Nem igaz ám az, – kezdé már az ajtónál a kezével integetve – nem én vagyok a legöregebb honvéd. Itt van Molnár bácsi, ez a legöregebb honvéd.

    Azzal is beszédbe eredtem. De annak szaván bajos volt leigazodni. Mert ő előtte már a napóleoni hadjáratok is összefolytak a magyar csatákkal. Azokat hallotta, emezeket csinálta. De az esze már nem úgy járt, hogy külön bírta volna választani őket. Napóleont kergette meg-e vagy Rabutint? Ki az ördög emlékeznék minden csipp-csupp históriára?

    - Téved maga, bátya… szóltam közbe néhányszor – nem lehetet az úgy…

    - De bizony… hüm… Vagy hogy mégsem úgy volt, – motyogta, a ráncos homlokát simogatva kiaszott vékony ujjával… hogy is csak? Bizony lehetséges, hogy tévedtem. Nem tesz semmit, uram. Majd megkérdezem valami öregebb fickótul.

    - Mit? Hát van még öregebb honvéd magánál?

    Egykedvűen vont vállat:

    - Hát csak tanálkozik, instálom, mindenféle. Soká él a székely, ha hagyják.

    - Igaz bíz az, – feleltem – most már a fiatal honvéd a nagyobb ritkaság.

    - Vagyon bíz az is bőven. Amott ülnek ni a második asztalnál különfélék. Válogathatna még itt ők’me ha bejönne s ha még egy szer üzenni akarna.

    S hamisan kacsintott a fehérpillás szemével ama asztal felé, ahol csupa régi honvédek ültek vidáman, barátságosan koccintgatva. Egy veszekedő zajos szavukat sem hallani.

    Furcsa! Úgy látszik, nem járnak a budapesti honvédgyűlésekre.

    IV.

A székelyek baja

    A székelyek baját két szóval el lehet mondani: kevés a földjük. Azelőtt elég volt, mert a székelyek voltak kevesebben, pusztították őket a folytonos háborúzások.

    Nemes faj, harcra termett. Mert a háború nem ártott nekik semmit, de a béke megöli őket.

    Pedig jól értenek a béke fegyvereihez is; a földet kitűnően művelik, szorgalmasak, szívósak, az iparűzésben is elől vannak. Úgy kezelik a fűrészt, kalapácsot és fúrót, mint a kardot. Csak éppen egy fogást vesztettek el a békében.

    Mikor nem volt fegyverük vagy puskaporuk hajdanta, hát elvették az ellenségét.

    Most hogy immár födjük nincs elég, szintén az ellenségét kell elvenni – de már ezt nem tudják.

    Nincs meg bennük a terjeszkedési erő, mint ahogy egyáltaljában nincs meg a magyar fajban. A fölösleges székelyek (de hát lehet-e a székelyekből valaha fölösleg?) kivándorolnak évről-évre a saját szülőföldjükről Moldvába, Havasalföldre.

    Ők mennek, de az idegen nem mozdul. Azaz hogy mozdul bíz’ az, éppen az a baj, hogy egyre mozog – de nem kifelé.

    A székelyek sok rossz napot éltek, de jót sohasem. Magyarország és Erdély minden vidékének volt oly időszaka, midőn a nemzet bal- és jó-szerencsének hullámzásai szerint felüdülhetett kissé, s székelység nem volt; mire a nap sugarai odáig eshettek volna, az alatt a nap rendesen lehanyatlott.

    Közel két évtizede van már magyar kézben a kormányrúd – de annak a Székelyföldön még mindig csak az árnyéka látszik.

    Hogy mit tehet itt a kormány? – fogja kérdezni a magyarországi nyájas olvasó. Ha földjük nincs elég, hát azt ugyan nem hozhat nekik oda a kormány a hóna alatt.

    Hanem valamit mégis csak tehet. A földet pótolja az ipar, a székelyek belátták ezt a Sepsiszentgyörgy már eddig is, lakosságához aránylag, egyike a legjelentékenyebb iparos-városoknak. De ez mind csak a kisipar. Sok munka, kevés haszon.

    Van néhány iskola, van egy szövőgyár, van egy lakatos tanműhely, ahol a székely ifjú kiképezheti magát, de csak bizonyos fokig – egyszerű kézi munkásnak. Minden intézet mintegy félbehagyottnak látszik. A magasabb kiképeztetésre már nincsenek meg az eszközök. Pedig senkiben sincs annyi talentum, mint a székelyben, a műiparra.

    Egy kis jóakarattal könnyen lehetne a székely kisipart szélesebb alapra fektetni. Sőt egy kis megerőltetéssel tán nagyipart is teremteni. Ha a fiókbankot Brassó helyett Szentgyörgyre tették volna, mégegyszer olyan olcsó pénzt kapna a székely iparos, mint most s ez nagyot lendített volna rajtuk.

    De a székelynek nincs szája, amikor kérni kell, sokan aztán azt hiszik, hogy akkor sincs szája, mikor enni kell.

    - Csak annyit tegyenek értünk Pestről, – mondják szerényen – amennyit a nemzetiségi vidékekért!

    Zsírosabb kollekciókról, a vércirkulációt erősítő bene ficiumokról álmodni se mernek.

    Hogy a háromszéki székelynek valaha vasútja legyen, arról nem is képzelődik, tudja ő azt, hogy ő vele keveset gondolnak, mert hiszen ő róla tudvalevő, hogy ingyen is magyar marad.

    Ha kér, legfeljebb oskolát kér, olyasmit, amiért mások nem igen törik magukat.

    De még oskolát sem kap elegendőt.

    Hanem eljöhet majd (bár ne jöjjön) az az idő, amikor megsiratjuk mi azt, hogy mikor iskolát kért, nem adtunk neki tetejébe – még vasutat is.

    V.

Itt és ott

    Hagyjuk azonban ezeket a szomorú dolgokat – jobb időkre s térjünk át arra, amiért jöttem, t. i. tanulmányozni, hogy milyen a mameluk odahaza.

    Hja, nagy ravaszkodás ez! Sohasem hittem volna én azt kérem alássan.

    Hanem most már kitanultam, hát elmondom, hogy körülbelül miképp van.

    Itt Pesten a mameluk örökké azon jajgat a házban a folyosón, a miniszterek, az államtitkárok és mindennemű primipilisok előtt, hogy az ő kerületeért semmit sem tesznek, hogy ennyi meg ennyi esztendő óta egy körömfeketényi jó se történt ez irányban, hogy elvész az a kerület. A választók zúgnak és morognak.

    Csak az egyik részük énekel: az, amelyik már koldus lett s tarisznyával jár küszöbről-küszöbre.

    Ha itt festi a vidéket, rettentően néz ki a választóföld. Komor felhők húzódnak a határok fölött, a házak recsegnek és düledeznek, a nép éhesen lézeng az utcákon, a hidak karfái össze vannak töredezve, a vármegyeház fedelén becsurog az eső. A lovak kidőlnek a sáros utakon s fájdalmasan nyerítenek. A fináncok bömbölve járnak a falvakban s szaggatják le a szegény népnek a ruházatját. A vasúti vagonok nem tesznek egyebet napok hosszán, minthogy az elexekvált vánkosokat és derékaljakat szállítják. Puhán alhatik legalább a pénzügyminiszter…

    …Hanem mihelyt a kerületbe ér le a képviselő, egyszerre megváltozik minden. Derült napfény pajkosan futkos a mezők kövér füvén.

    Nincs már semmi baj. Vígan lengnek a zászlók a házak ereszein. Ha van még valami kívánni való, hát az is meg lesz. Hogyne lenne meg. Nem kell búsulni.

    Ami kevés jó történt, az egyszerre nagy dologgá lesz. A képviselő ráfúj és nőni kezd, mint a hólyag. Azok a bizonyos „fekete pontok a látóhatáron” piros pontokká válnak egyszeriben.

    A képviselő szavaiban kitárul a titokzatos fényes panoráma – a jövő.

    Beenged pillantani a nagy műhelybe, ahol a szerencsét kalapálják. A hallgató tömegek látják a miniszterelnököt, amint gondterhelten hajtja le fejét az asztalra és felsóhajt: „Most már tennünk kell valamit ezért a szegény vidékért”.

    A képzelet végignyargaltatja a miniszteri bürók rengeteg szövevényében, a tömérdek paksaméták között, az egyik talán egy vasúti terv, a másikban, meglehet iskola van, csak éppen alá kell írni, a miniszter bele is mártja már pennáját a tintába, de éppen akkor nyit rá valami sötét ellenzéki alak, aki miatt megint elmaradt az aláírás. Hanem meglesz, okvetlenül meglesz.

    A világ összes eseményei így vannak alakulóban, a szálak mind úgy futnak le a Bismarckok gombolyagjáról, hogy az a kerületet naggyá tegye.

    A parlament befolyásos alakjai éjjel-nappal nem csinálnak egyebet, mint hogy az idevaló emberek kitalált és kitalálhatatlan kívánságait hánytorgatják, de hát lassan megy, minden lassan megy, nem kell türelmetlenkedni…

    A miniszterek csupa jószívű emberek és mind bele vannak szeretve ebbe a kerületbe. De hát itt már hála Istennek nincsen nagy baj, jó termés volt, a gyümölcs szépen beütött, kurta tél jött, könnyű volt a jószágot teleltetni… egyszóval, megvagyunk hála Istennek.

    Ilyen kétféleképpen beszél a mameluk.

    Ha itt van, a kerületének beszél. Ha otthon van, a generálisnak beszél. De lehet-e rossznéven venni? Hiszen éppen ez a nobilis! Mert az volna az illetlen, ha ott fent beszélne a kormánynak kellemeseket a kerületről s ha a kerületben mondana kellemetlen dolgokat a kormányról.

*

    Most már joggal azt hihetné az olvasó, hogy mindazzal, amit fentebb elmondtam, talán az én képviselő útitársamat parodizálom. Mintha talán ő beszélt volna ily kétféleképpen.

    Nem, uraim. Ezt senki sem beszélte, ezt én magam gondoltam ki, de az eszmét, megvallom, az ő viselkedése adta hozzá. Mert annyi igaz, itt fent arról panaszkodik, hogy semmit sem tesznek a székelyekért, ott pedig mégis kedvező színben mutatta be azt a semmit, hogy igazán valaminek látszott.

    Úgy? – gondoltam magamban. Jó, hogy tudom. Majd megírom kiszínezve a jövő kor számára ezt a keresztbevaló hazabeszélést.

    Hanem ha mégsem hinnék, hogy nem ezt beszélte, inkább elmondom majd holnap, mit beszélt.

     

    VI.

Az instrukció

    Könnyű a parlamentben szónokolni, mert ott sokszor csak a stenografusoknak beszél az ember. Azok pedig nem bánják, akármit beszél, csak ne sebesen beszéljen. (A stenografus olyan, mint a vak ember, mindent hall, de nem lát semmit.)

    Hanem a választók előtt beszélni (kivált, ha olyan intelligensek, mint a szentgyörgyi székelyek) nem tréfa dolog. Azok nemcsak felfognak minden szót, hanem egyszersmind ügyelnek minden mozdulatra. Nyolcszáz fürkésző és kritizáló szem mered a képviselőre. A Házban a különben is kifáradt figyelem százfelé oszlik, itt az egész figyelem egy ember felé központosul. A Házban már tudják, hogy ez az ember azért beszél, hogy ne hallgasson, itt még hiszik, hogy azért beszél, mert mondanivalója van.

    Pedig mi mondanivalója lehetne, én Istenem? Ha jót mond, honnan vegye? A „generális” ládájában nincs annyi pogácsa, hogy minden legénynek útravalót adjon belőle. Ha ígér, hogy teljesíti? Mert nem minden képviselő szólhat olyan hatalmasan, mint egykor Andrássy Gyula: „Ígérni nehéz, megtartani könnyű”.

    Itt folyton a tojásokon kell táncolni.

    Hanem azért az én képviselőm pompás beszédet mondott úgy alakban, mint tartalomban. Túlságos pátoszát ez egyszer elhagyta. Úgy beszélt, mint egy kis Pitt, művészi előadásban csoportosítva a Székelyföld érdekeit, hogy mi volna jó, ha volna.

    Teljes volt a siker, fölharsogott a lelkes éljen s ezzel most már vége lett volna a beszámolónak, ha a székelyek közt nem volnának olyan fogas politikusok, amilyenek vannak.

    Kiállott egy székely választó és kifejtette, hogy mennyire fokozódott bizalmuk a képviselő iránt. (S ez valóban így volt, ritkán láttam oly osztatlan és impozáns szeretetet, mint aminőben az én útitársam részesül hálás székelyei között.) Méltányolta mindazt, amit már eddig tett s azzal belenyúlt a zsebébe. Nekem úgy rémlett, mintha a bicskáját keresné s ezt a bicskát a következő percben az Apponyi gróf szívébe döfné a dél-magyarországi útja miatt. Oly disztingvált modorban végzett vele s mégis oly élesen, hogy bármely kiválóbb államférfitől bravúrvágás lett volna.

    Az Apponyi gróf párolgó vére fölött újabb étvágyat kapott s így szólt:

    - Kívánjuk a képviselő úrtól, hogy szólaljon fel a nemzetiségi törvény eltörlése iránt.

    Helyeslő zúgás követte szavait.

    - Továbbá kívánjuk, – folytatá – hogy mikor a romániai vámszerződés fog a Házban tárgyaltatni, a képviselő úr egyenesen ellene szavazzon!

    Ezt is helyeslés fogadta minden oldalról.

    S így ment ez pontról-pontra. Mindazon kérdésekre, amiket a képviselő érintett, egyszeriben meg volt a válasz a leghatározottabb instrukció alakjában.

    Elhűlt bennem a vér.

    Hm, ki lehet az, aki ilyen diplomatikus módon ellenzékeskedik, hogy előbb agyonüti a kormány ellenfelét, Apponyit, s azután megy neki a kormánynak? Mert az ügyetlen ember úgy ellenzékieskednék, hogy Apponyit élve hagyná! De ez egy magasabb iskola!

    Hát ki lehetett volna más, mint egy volt mameluk képviselő.

    Csak az tud ilyen ügyesen követelni.

    Komolyan meg voltam ijedve, hogy mit fog most már az én képviselőm csinálni? Hogy megy haza ezzel az instrukcióval?

    Ezzel egy kicsit elkéstek a székelyek, 1885-ben már nem járja az instrukció!

    Egy választó, ki jobbról ült mellettem, odasúgott a fülembe:

    - Nagy segítség lesz ez instálom a képviselőnek.

    - Hogy-hogy? – kérdém megütődve.

    - Legalább megtudja Tisza, mennyire szorítják a választói s könnyebb leszen a működése. Hát azért mondom, hogy nagyot segített rajta az instrukció.

    - Igaza van – mondám, mert igaza is volt.

    Alig hogy belenyugodtam abba, mekkora jótétemény történt az én jó útitársammal, odaszól hozzám egy másik választó.

    - No iszen, bétett ez a dolog a mi képviselőnknek.

    - Hogy-hogy? – kérdem megütődve.

    - Hiszen, instálom, ha ezt az instrukciót bétartja, ott gyűlik meg a baja, ha pedig bé nem tartja, itt gyűlik meg a baja.

    - Igaza van – mondám, mert ennek is igaza volt.

    - S azért tartom én bolond dolognak a politikát, mert két homlokegyenest ellenkező állításból mind a kettő igazságszámba mehet.

*

    Az olvasó természetesen kíváncsi rá, miképpen vágta ki magát ebből a galyibából az én útitársam.

    Ne tessék megijedni – egy politikus sohasem jön zavarba a ciklus közepén.

    Azt mondta, hogy a tisztelt fölszólalóval némelyekbe egyetért.

    De hogy mik azok a némelyek, azt magánál tartotta. Azt érintetlenül hoztuk haza az instrukció helyett.

1885.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf