Boross Sándor: Gyóni koporsójánál
Elmentél innen; űztek borzadalmak.
Itt csak hollók kárognak és a varjak.
A túlvilágon, szebb zene van ott.
Elmentél, el, hogy tiszta csendbe’ halljad,
Dobogó nagy szíved elhallgatott.
Elmentél, el kellett hallgatnia.
Csalt a szebb zene, jobb harmónia.
- A hárfák ott halkabban pengenek –
Elmentél, el: süket földnek fia,
Dalra születtél és dal kell neked.
Turul madár, magas turul madár,
Lehullottál, itt fekszel, halsz már,
Gyásztorra bús dalt vércse vijjogat.
Indulsz,- de Pusztaszer hiába vár,
Nem arra tart a fekete fogat.
Verecke felé elveszett az út.
E hű edénybe vér hiába fut,
Hiába zajlik nagy-nagy áldomás:
Égbe’ lobogóztak neked kaput;
S itt szállsz az úton, itt az állomás.
Száz és ezer magyar, akit a Végzet
Veled hajszolt és a szíveddel érzett:
Körötted állunk – idegünk lazul.
Sírunk, sírunk, mert fáj, hogy megidézett
Maga elébe már az Úr.
És itt ezen a szomorú mezőn,
Hol láb nem állott még, csak vérözön,
Itt idézett meg! – Elbúsít nagyon.
E szív felett, e forró drága főn
A jég tanyázik és a gyom!
Itt hullt Petőfi is a sírba be.
Róla a testet itt fejtette le
A Végzet. Nem hiszik – de félek!
Egy szikrában ölelkezel vele,
- Ott lenn a csontok, fenn a lélek.
Végzet, nem jól van ez, te népek Atyja,
Hogy ostorod pusztába hajtogatja
E népet és bús törvényt zeng a hegy;
Nem jól van, hogy ahány vezére, papja –
Földjére vissza élve egy se megy.
Ahány Lehel volt és fújta a kürtöt
Magyar szabadságért, ha vész üvöltött;
Ahány élt szabadságban, égi fényben:
Végzet! Mért van, hogy idegenbe küldöd,
S úgy kell veszniük rabságban, sötétben?!
Krasznojarszk, 1917