Ligeti Miklós: Halott katona

Hajrá!… ne sajnáld!… Üsd le… csak!
Mi ez?… Tovább! Jaj!… Semmi… csak tovább!
Ez eltalált! Isten! Hogy ég a mellem
Ez eltalált! No nézd az ostobát…!

A lába roskad. Lüktető agyában
A lángoló láza rajzol képeket.
Ajka kiszárad. Szemei megtörnek,
Leroskad egy vén bükkderék megett.

Kezét az égő sebre rászorítja,
Istenem, hogy lüktet ki a vér.
Az eszmélet mint játszó tarka lepke
Már messze száll, majd ismét visszatér.

Suttogva száll a hűvös esti szellő,
A haldokló fázósan megremeg.
Kiszáradt ajkkal, kínos lázzal
Lehet a légbe egy leánynevet.

Volt szűz szerelme szép emléke kísért.
Kihűlő ajka bús nótát dadog.
„A csókot, amit egykor megtagadtál,
Add meg nekem, ha meghalok.”

Az éjjel árnyát enyhén ráborítja,
Nyugszik az árnyas ősi Bükk alatt
És fenn az égen egy magányos csillag
Megiramodva gyorsan leszalad.

*Ligeti Miklósnak a Kárpátokban hősi halált halt fiatal miskolci poétának ez a meleg, mély érzésű költeménye volt a legutolsó verse.