Füst Milán: Álmatlanok kara

Éjjel, mikor az árnyék már két részre oszolt:
A völgynek öble döbbentő, mély verem
S a hegy nem domború, de sötét lap kék egen
És jaj, a fekete hegy mögül éppen kibújt a hold:

Ó ha most, ha most aludni tudna égő két szemünk
S a nehéz gondolat oszolna könnyű köddé
S a borús homály alakzatja mind álom-gomollyá!

Járunk s a távoli lámpa s a könnyesszemű csillag vet fényt nekünk,
De a zord fenyő torz árnyait elénkbe önté…
Ó boldog az, ki nyomorára gondol s válik az ajka komollyá
S komoly sóhajjal alszik el s a bús halál maszkját felölté!

Ó jöszte édes hajnal, magasság zengő tükre!
S te roppant csöndes angyal, ki most a sírokat őrzöd
És reggel a rétet s acsendes, reggeli lombot!

Mert lásd, nem múl az éj s a hold gyötör! ki fenn a tébolyult, a bomlott,
Jajongó fák között az ágakon tán megakadt örökre!
Ó jöjj, könyörülj meg: álmos vándoraid
Nehéz szemhéjját érintsd meg s árnyak közt bolygó újait
Áldd meg!… Simogasd a fejünk, ó ringass el,
Míg az éj köd-vára leomlott!