Berda József: Epitáfium

Szíves utazó, ki áthaladsz e tájon,
gondolj rám szeretettel, ha látván fejfámat
eszedbe jut: ama, években megőszült, derűs
kedvű vándor hortyog emitt mélyen, ki
az örökkévaló fiatalság énekese volt
egykor, s nem volt rest soha pajzán örömében
nagyokat ölelni, míg kedvire ehetett-ihatott
e bitang világban, mely nem keserítheti, se nem
vidíthatja őt többé sokfajta mulatságaival.

Azért hirdessétek csak poraim: nem tudott ő
megöregedni soha: legény volt ám a talpán,
ki, ha meghalt is él még irgalmatlanul,
s mintha félálomban volna, – úgy hallgatja most
alulról, mint zengenek néki hangversenyt a madarak
odafönn míg meghatottan egyre várja a vigasztaló napot,
mikor fiatal lábak melege tapadása alatt
dicsőségesen feltámad majd halottaiból.