Arany László: Elfrida

Pénzt, paripát, feleséget
Soha ne bízz másra.

Furcsán esett, de megesett
Hajdanában ez az eset,
Hajdanában danában,
Regés Britanniában.

*

Edgár, angolok királya,
Gyászos özvegységet ére
Sírt, – rítt majd meghalt nejéért,
Nem lelet balzsamírt sebére;
No de mégis csak begyógyult
Nem telt belé csak néhány nap,
Mihelyt hírét vette egy szép
Devonshirei gróf leánynak.

Jött a hír, volt a ki hozza –
A királyok lelnek enyhet,
Mért is tartanának másért
Magok körül annyi renyhet –
Jött és súgta: a ki meghalt,
Hadd nyugodjék lenn a sírban,
Szép virág vár, rózsabimbó:
Menj szakítsd le, Devonshireban.

Edgár szegre tette a bút,
S küldte Athelwold vitézét:
«Kósza hírnek nem hiszek, menj,
Mindent szemre véve, nézz szét
S ha oly szép, mint híre mondja,
Magam megyek jegyváltásra.»
– Pénzt, paripát, leánynézést
Soha se bízz másra.

Ment Athelwold, Devonshirenak
Grófi kastélyát elérte.
Látta Elfridát, s szívének
Verésitől dobban vérte:
Mind a hírt, mely szállt felőle
Rút hazugságnak találta,
Mert nem bimbó, rózsabimbó,
Szép kifeslett rózsa várta.

Szép kifeslett rózsa: szirmán
Megáll a szem önfeledve;
Kelyhén mintha ott ragyogna
A hajnalnak perge nedve;
Ez az arcpír áttűnik, mint
Fátyolburka ért gyümölcsnek,
Talán szellő is lefújja,
Eszét venné bármi bölcsnek.

Könnyű menni követségbe,
Ország dolgát sütni-főzni,
Járni-kelni hadsereggel,
Ellenségeket legyőzni!
De ifjúnak szép leányért
Menni, másnak jegyváltásra…
– Pénzt, paripát, háztűz-nézést
Soha se bízz másra.

Szíve lett úr, és Athelwold
Feledé, mi ügyben jár ott;
Telt az idő, egy nap, két nap,
Hetek óta mulat már ott;
Csinos ifjú szép leánnyal,
Mindig együtt, reggel, estve,
S egyszer íme csak belépnek
Az apához áldást esdve.

Gazdag ifjú, ős családból,
A királynak is kegyence,
Hajdanában is, miként ma,
Az ily kérő várt szerencse;
Az apánál kész az áldás,
S a nászt csakhamar megülik:
«Te az enyim, én a tied,
Ásó, kapa, mind a sírig.»

S elindulnak a királyhoz.
Csak most főtt Atelwold agya,
Hogyan adjon neki számot,
Valljon-e, vagy jobb: tagadja?
Mi lesz a gonosz csalásnak
Legjobb leplezője, örve?
Hosszú az út, s tekervényes,
Tekervényesb az ő terve.

Hosszú az t, s mégis ennek,
Hajh, mi hamar végit érik,
De Athelwold úr fejében
A kimentő terv ne mérik:
Látszik is már a király-vár,
Esti napfény megragyogja,
De nem fejik, ki nem bomlik
Athelwold tervének bogja.

Hogy beértek, este későn,
Görbe úton, utca-zugba,
Félre lakba vitte hölgyét,
Kandi szemtől rejtve, dugva.
Egész éjjel terveket főz,
Egyet eldob, mást határoz,
S alig virrad, sebbel-lobbal
Megy sietve a királyhoz.

«Jó királyom, hát jelentem,
Itt vagyok már, itt van a lány,
Hajh, de rászedett a híre.
Ha csak szép nem volna, hagyján,
De nyomorék, sánta, törpe,
Háta púpos, válla kajsza,
Arca torz és szeme bandzsa,
Egyik csáré, másik hajszra.

«Mit tegyek? Tudák a célom,
Ha ott hagyom, nyílt gyalázat,
Féltem, a lány dölyfös atyja
Még királyom ellen lázad.
Elvevén hám magam. A ki
Tisztében ily híven fárad,
Ennyi önfeláldozásért
Megérdemelne egy várat.

«Meg egy várat a királytól
Félre tájon, messze innen,
Hová ezt az új menyecskét
Még ma el lehetne vinnem.
Még ma, hogy ne lássa senki,
Meg ne tudják, hogy mi csúnya,
Ne legyen ő s vele én is,
Mind az udvarnépnek gúnyja.»

«Jó; tied ős Westwood vára,
Rejtve lészsz ott, s még se messze;
Rengeteg közt áll, s ne félj, hogy
Akárki is fölfedezze;
Én nem engedlek nyomozni,
S mint az éj, rejt ott az a lak;
De magam, mivel kegyellek,
Nem soká meg látogatlak.»

Hej, Athelwold most akadt meg.
Hisz csak éppen őt kerülte;
Gondolá, majd messze tájon,
Lopva, víg zaj pezsg körülte;
S íme rab lesz, s kéz alatt is
Tép üstökét, sóhajtoz:
Hej ez asszony, szép menyasszony
Még fejére mennyi bajt hoz.

S mentek az nap, meg sem álltak,
És elértek agg Westwoodba:
Ócska kastély, zord, uratlan,
Utait fölverte dudva;
Ablak, ajtó, puszta termek,
Ősi képek, minden ásít
Messziről már a szerelmes
Pár elébe óriásit.

Vén, unalmas ősi fészek,
A világtól elfeledve.
Szép arának ide bújni
Ugyan hogy lehetne kedve?
S még ha mindezt így cserébe
Kapta kriálynői ragért!
Hejh, Athelwold keservesen
Meglakol még a furfanért.

«Ejh, de biztos nőm szerelme,
Megbocsát ily kiscsalást ez.»
Gondolá ő, s újra cselt főz,
S Elfridának vallomást tesz:
«Szép szerelmem megbocsátsz-e?
Nagy a bűn, mit elkövettem,
De szerelemem, mit legyőzni
Nem bírék, kimenti tettem.

«A király vágyott kezedre,
S külde engem, hogy vigyek hírt;
Igaz-e, hogy szép vagy? Oh szép.
Szívem ellenállni nem bírt,
Megigézett ajkad, arcod,
Szemöldöd mosolygó íja,
Mindent elfeledtem, azt is,
Mi lesz a feledség díja.

«Megvan; késő lenne bánni.
S most bocsánatért könyörgök.
Aztán – látod, egész kart kér,
Ha kis-ujjam kap az ördög –
A király jő látogatni:
Kérlek, oh segíts cselembe’,
Ne igézd meg, oh ne légy szép,
Csúfnak öltözz, bár selyembe.

«Fess bibircsókot magadra,
Húzd el szád’, fél szemre sandíts,
Hátad, melled tömd ki púppá,
Állva görbedj, járva sántíts,
A szókat szuszogva ejtsd ki,
S tettesd magad’ fél bolonddá:
Erre sem jő többet Edgár,
Csak ez egyszer tegyük lúddá.

«S akkor itt mi vígan élünk,
Ment leszünk háborgatástól;
A királynál meg se sejtik,
Hogy e vén vár kit palástol;
S mint galambok, halk falombok
Csendes árnyán, rejtezünk itt:
Boldog ketten, elfeledten,
S hozzánk nem bocsátva senkit.»

Tyűha, Athelwold nagyba fogtál,
Tudod, hogy nőd mire kérted?
Mondd, hogy menjen tűzbe, vízbe,
Talán kész megtenni érted;
De, hogy a világ elébe
Csúfnak öltözködve álljon:
No hisz nőt ilyesre kérni
Soha senki se próbáljon.

Ráfigyelt a jó tanácsra,
S gondolá Elfrida bölcsen:
«Majd bizony, ha trónra hívnak,
Éltem ez odúban töltsem?
Hű szerelmesnek fa-kunyhó,
Remetelak szép az elvben,
De mikor oly rettenetes
Unalmas a kivitelben.»

De csak hallgat. És Athelwold
Fütyörészve várja Edgárt:
«Majd, ha látja, hogy lecseppen,
Hogy fut innen vissza mindjárt.»
S alig várja. Őrtoronyban,
Ül egész nap vizsga lesbe’,
Végre jő, hírt ad nejének,
S viszi Edgárt egyenest be.

Ő se látta még, s kíváncsi;
Hogy alakult neje vázzá;
S ajtót tárva a királynak,
Mohó szemekkel vigyázá,
Hogy a szörny, ül-e, áll-e? …
Betekint, és összedermed:
Mert a szép Elfrida áll ott,
Gyönyörű arc, deli termet.

Soha sem volt ily igéző;
Egy tekintettel szívet gyújt.
Halkan bókol a királynak,
S üdvözölni ők, kezet nyújt.
Ez fülig szerelmes immár,
Zavarodva visszahökken;
Sok idő kell, míg beszédök
A szokott vágásba zökken.

Hanem aztán meg sem állna,
S Edgár ámul e varázson;
Szó szavat vált, bókra bók foly,
Csak Athelwold ül parázson.
Jaj neki most vége: Edgár
Rájött a csalásra.
– Pénzt, paripát, feleséget,
Sohase bízz másra!

Hanem Edgár szót se mond rá
S nem is látszik, hogy neheztel:
Athelwoldhoz nyájas, és ez
Hitet, reményt még se veszt el:
«Hátha ő neki nem is szép,
Vagy, mivel kegyelt, megenged.»
Ily reményt táplál magában,
Vagy csak jobban mondva, tenget.

És az estét vígan ülik,
A király vadászni kíván;
Nagy parancs megy a falukba,
Ezer hajtót összehíván;
S másnap estig a vidéknek
Rengetegeit fölverték,
De Athelwold este eltűnt,
S reggel szíven szúrva lelték.

Ki a gyilkos? Vajh’ ki tudna?
Edgár hasztalan kutatja;
Eltemették grófi fénnyel,
Szép Elfrida elsiratja;
Gyászol pár hetet, s ki hinné?
Ekkor nászt ül a királlyal.
– Tüzes ifjú! leány-nézést
Soha magadra ne vállalj!

Edgár sem nősülne többször
Ily hű hűbelebalázs formán!
Király lett az új királyné,
És a kormány, papucs-kormány,
Véneknek nincs kelti, ifjak
Jutnak fő-fő állomásra,
– Pénz, paripát, feleséget,
Sohase bízz másra!

*

Furcsán esett, de így esett,
Hajdanában ez az eset,
Hajdanában, danában,
Ködös Britanniában.