Szőnyi Gyula: Mártírok

Mártírok csontvázai
kopognak a föld alatt,
szót akarnak kérni.
Tisztelt világ bírósága,
szörnyű gyilkosság történt itt,
e tetteket csak szó nélkül
nem lehet elnézni.

Vagyunk mi itt jó pár ezren,
lázadozva, mondják.
Csontunkról a testünket is
bizony letaposták.
Néhol még a csontunkat is
darabokra törték,
reszkessetek, ti volt nagyok,
mert jönnek a törpék.

Jönnek, jövünk valahányan,
bár a sok föld rajtunk.
Ásónk, sem lapátunk nincsen,
de e célra mindennél jobb
a megkövült karmunk.
Aludtunk mi valahányan,
példás módon csendben,
majd csak üt egyszer az óra,
úgy vártunk a riadóra,
katonásan, csendben.

Az elnyomó gonosztevők
úgy ástak el minket,
papírzsákot dróttal fonva,
a gödörbe löktek.
Azután a lovaikat
rajtunk táncoltatták,
hogy soha meg ne találják
a meggyilkolt sírját.

Ha egy madár arra repült,
még azt is lelőtték,
arrajáró gyászolókat
durván elkergették.
Még a szellő is lopva jött,
hogy virágot szórjon,
a madár meg elrejtőzött,
hogy nekünk daloljon.

Hallottátok-e az árvák
síró zokogását?
Láttátok-e a tömegsírt,
amikor megásták?
Vittetek-e virágot a
névtelen sírokra?
A sok éhező árvára
kinek lészen gondja?

Adtatok-e támaszbotot
a sok-sok öregnek?
Szóltatok-e vigasztalást
gyászoló özvegynek?
Hallottatok-e szívekről,
melyek megkövültek?
Embereket, kik gyötrődéstől,
kíntól megőrültek?

Ám a síri sötétséget
az örök nap fénysugara
győzelmesen áttörte.
A lábaknak dobogása
titkos jelként elárulta,
hogy a szabadság visszajött
e szent, magyar földre.

Tisztelt világ bírósága,
hát ilyképpen bizonyára
van joga a szónak.
Bár a halál elnémított,
de a holtak néma nyelvén
a világban üvöltözve,
lázadozva szólnak.