Balla Miklós: Erzsébet királyné emlékezetére

    Mikor a nyár lassan lepergeti lombját
S tarlott bokra közt hűvös szellő ront át,
Mikor az ősz indul virágvesztő útra:
Bús Kálváriánkat járjuk végig újra.
    Azt a fájdalmasat, melynek írja nincsen!…
– S túl a Golgotákon, boldogságon innen,
A szenvedéseknek nagy Stációjánál
Boruljunk le az ő szent koporsójánál!…
    – Szép fehér koporsó, színezüstből verve,
Magyarország szíve van belé temetve –
Akinek neve van oldalára írva:
Nem az nyugszik itten, ez nem az ő sírja!
    Ő nem halt meg, – ott áll Isten trónja mellett
Reánk vigyáz most is, mint mindig, ha kellett,
Virrasztgat felettünk,, ha ránk száll az éjjel,
Átvert jó szívének minden szerelmével!…
    – Drága jó királynénk! ha itt töltöd élted!
Millióknak könnye ma nem hullna érted!
Mért nem jöttél hozzánk, ha megszállt a bánat,
Ha fájó szívedben bús sóhajtás támadt?!
    Szegény magyar néped, hogy gondozott volna
A naptól is féltve, a széltől is óva!
Neked vitte volna legszebbik virágát,
Neked adta volna az egész világát!…
    Ma csak fájó sóhaj s hő ima kél itten:
Hamvadó porodat áldja meg az Isten!…
S dicső szent emléked hű szívébe zárva,
Zokog szegény magyar, az anyátlan árva…
    …Rideg sírboltodban királyok pihennek;
Hozzánk is volt köze annak, vagy emennek.
Ámde szeretettel egy se nézett reánk,
Csak te voltál nekünk igaz, édes anyánk!
    Te voltál vezetőnk a göröngyös útban,
Hitünk a jövőben, bíztatónk a múltban!
S hogy elmentél, olyan elhagyottak lettünk!…
Mianyánk, Erzsébet, könyörögj érettünk!…