Juhász Gyula: Ének Arany Jánosról

Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Arany János lelke úgy lobog e tájon,
Úgy melegít fénye.
Magyarok, e tűznél, mely szelíd és áldott,
Bizakodva nézzük e síri világot,
Virrasztva, remélve.

Messziről lobogva tenger pusztaságon
Átragyog Arany ma e borús homályon,
És jövendőnkbe csillan:
A magyar jövőbe, mely mint Betlehemben
Az isteni gyermek, mosolyogva rebben
Mai álmainkban.

Hullatja levelét az idő vén fája,
De örök virágzón áll, s néz a világra
Arany fája lombja,
Magyar televényben gyökerezve mélyen,
Kevély koronája fölzendül a vészben
Égig magasodva.

Csillag esik, föld reng, jött éve csudának,
De a folyók folynak, de a hegyek állnak,
És még a mienk Ő,
S míg ily Aranyunk van, nincsen itt elveszve
A remény, az élet, az Ige, az Eszme,
A magyar Jövendő!

Mi pedig, barátim, járjunk el a sírhoz,
A föltámadásról, mely bíztatva hírt hoz,
Énekeljünk ottan.
Arany lelke szóljon – húsvéti harangszó –
Dicsőséget zengő, diadalt viharzó
Új magyar dalokban!