Csengey Gusztáv: A fogoly lengyel

Be világos a cár palotája!
Zene harsog, vigalom van nála,
Arany serleg… gyöngyöző bor benne –
Hajtogatja az oroszok
Vitéz fejedelme.

„Hej, ez a nap győzelem napja!”
És első Pál a serleget kapja –
S az uraknak bíztatás nem kellett…
„Ez nap halt meg Lengyelország
Macziejovicz* mellett.”

A jó urak rákiáltják: „Éljen!…”
„Hozzatok be lengyel rabot nékem,
Régen volt ily virágos kedvem –
Ma, október tizedikén
Köszöntsön fel engem!”

Hallatára az elmés parancsnak,
A jó urak kacajra fakadnak,
A szemük is könnyezik beléje,
Ím, belép a fogoly lengyel
A cár teremébe.

„Ide lengyel, lépj ide. Hadd halljam:
Tudod-e még, ma micsoda nap van?
Régen nem volt ily virágos kedvem;
Ma, október tizedikén,
Ma köszönts fel engem!”

Fogoly lengyel a parancsra készen
Serleget vesz. Halotti csend lészen.
S míg könnyei borába peregnek,
Lángba borul sápadt arca
A fogoly lengyelnek.

„Jól tudom, hogy micsoda nap van ma,
Macziejoviczi csata napja;
Akkor halt meg a lengyelek hazája…
Felköszöntlek e nagy napon
Oroszoknak cárja.

Szép hazámat földaraboltátok –
Küldje Isten e büntetést rátok!
Minden orosz átokként viselje:
Földönfutó légy népeddel
Szolgák fejedelme!”

Elnémult a fogoly lengyel ajka
És poharát fenékig felhajtja.
Bősz dühében a cár arca kékül,
És süvöltve száz orosz kard
Száll ki hüvelyéből.

„Hm, köszönöm. Megfizetek érte,
Hogyne, hogyne? Törjétek kerékbe!
Ma különben úgy is nagy a kedvem,
Mi a neved lengyel szolga?!
Hogy el ne feledjem.”

„Macziejoviczi csatatéren
Én vezettem a rohamra népem.
Sirat engem lengyelek hazája,
Az én nevem Koscziuskó –
Emlékszel-e rája?”

A hős névre megrendül a nagy cár,
Arca piros, nem is haragos már.
Az urak is szégyenlik a tréfát,
Kigúnyolni egy nemzetnek
Legnagyobb fájdalmát!

A cár arcán piroslik a szégyen,
Szégyenülten a fogolyhoz mégyen,
Odanyújtja jobbját békülésre.
„Menj, szabad vagy, Európa
Legnagyobb vitéze!”

* Lengyel város