Sajó Sándor: Hazafelé
Messze földön, nagy Galíciában
Magyar huszár hogy éljen bújában?
Sóhajozva tengeti a sorsát:
Én Istenem, jaj de bús egy ország!
Nagy idejét naprul-napra méri,
Hogy leteljék, jaj tán meg sem éri;
Ne szégyellné, – a könnye is hullna:
Édes hazám, mikor látlak újra?
Ősz felé oszt’ kapják a parancsot,
A kaszárnya vidám daltul harsog;
Ezer szívnek felröppen a vágya:
Haza, haza, szép Magyarországba!
Megy az ezred, halad mind előbbre,
Hegyek, völgyek maradoznak tőle;
Egyszer aztán – ott van a határon,
Oszlop mellett, melynek színe három.
Vezérszó zeng, harsány kürtszó reszket,
Az oszlopnak tiszteleg az ezred;
Állj! – s szó harsan, mintha égbe törne:
Ez a föld már Magyarország földje!
Ez a föld már Magyarország földje,
Ezer szempár lábad legott könnybe;
Szó vezényel, – de a szív még jobban,
S magyar huszár magyar földre dobban.
S vezényszó, vagy szíve parancsolja:
Egész ezred leborul a porba,
Úgy hullatja, jóleső gyönyörbe’,
Csókját, könnyét a honi göröngyre.
Perc múlik így, zokogással telve,
Szenvedés, bú mind fölolvad benne;
Szinte fájna, olyan nagyon édes,
Amit a szív ilyen percben érez…
S kiderül a magyar huszár kedve,
Vígan pattan újra a nyeregbe,
Vígan nézi a hervadó tájat:
Édes hazám, csak hogy újra látlak!
Hervadó táj, – alig van avarja,
Hej, hiszen most tavasz virul rajta:
Szép huszárok szanaszét dobálják
Dalos kedvük ezernyi virágát…
Szív érzése mind az ajkra tódul,
Zeng a tájék zengő magyar szótul,
Bércek, völgyek mosolyognak rájok:
Hozott Isten, szép magyar huszárok!