Floch István: Szép magyar sors
Itt valahol, ott valahol
esett szép, szomorú fejekkel
négy-öt magyar összehajol,
s kicsordul gúnyos fájdalmukból
egy ifjú-ősi könny, magyar könny:
miért is?
(Ady)
1917-ben volt. Karácsony táján. A Piave partján a védőgát oldalában hevenyészett, rozoga fedezékben voltunk. Még tagjainkban bizsergett a sikeres frontáttörés és a gyors előnyomulás minden izgalma. De már egyben erősbödött bennünk a tagliamentói első, véres akadály emléke, majd a piavei megtorpanás. Túl nagy volt a lendület s túl hirtelen volt a megállapodás, a megállás.
Egy helyben voltunk már hetek óta s nem történt semmi. Hetekig tétlenkedtünk s bár mögöttünk volt a siker, az egyhelyben taposás mellünkre nehezedett és a tespedés ráfeküdt a lelkünkre. Mintha már előre vetette volna árnyékát a nem várt befejezés, amely minden részletsikert, minden apró eredményt romba döntött.
Többen voltunk a rozzant fedezékben… Az elmúlt napok izgalmairól, a veszedelemről, a sivár jelenről és a ködös jövőről beszélgettünk. Egyre többször, egyre keserűbben hangzott fel a sok miért. Az idősebbek duzzogva viselték sorsukat. Csak egy volt köztük, talán a legidősebb, aki – mint mindig – most is megingathatatlan derűlátással nézte az eseménytelen napokat és minden miértre ezt hajtogatta: túléljük.
A legnagyobb veszedelemben, amikor valóságos poklok tüze kavargott körülöttünk, ha közelemben volt, rám nézett s így kiáltott: – túléljük!
Ez a túlélni-akarás, túlélni-tudás volt az ő sorsformáló életfilozófiája, amely állandóan s mindig újból és újból lelket öntött belénk, fiatalokba.
Azután jött a nagy befejezés: Versailles, Trianon…
1919 karácsonyán megint összejöttünk néhányan a piavei nyugtalankodók s elégedetlenek közül. Eljött öreg derűlátó barátunk is. Egymásra néztünk. Túléltük hát, – mondottuk szinte egyszerre, de – miért? Öreg barátunk filozófiája megint átsegített. És azután új erővel új utat kerestünk, új utat tapostunk, új tervet terveztünk és 1939 karácsonyán megint azt mondottuk, hogy – túléltük.
Ezek jutottak eszembe akkor, mikor most, karácsony hetében, egyik fiatal barátom a karácsonyvárás örömteli hangulatát panaszszóval árnyékolta be. Kiöntötte a lelkét előttem s szinte számon kérő szóval ostorozta mostani magyar életünk lassúságát, látszólagos sikertelenségét. Csak úgy ömlött a szó a szájából. Hogy közéletünkben sok a szóbeszéd, sok az ígéret, sok a tömjén, sok a társadalmi cécó, s valójában – semmi sem történik. Magyarságunk fogy, egyre többen távoznak közülünk, lassan, de rendszeresen és következetesen. Hogy a magyar kultúrmunka terén állandó az egyhelyben taposás s egy-egy félénk műkedvelői próbálkozásnál egyéb nem történik. Hogy a magyar sajtó a magyar problémákat már érinteni sem meri, vagy nem akarja. S egyre tüzesebben dűlt belőle a szó, a szemrehányás, – sok miért.
Felületesen nézve, talán igaza is volt. Az események néha talán erősebbek látszatra a legerősebb embernél is, s bár a politika a siker tudománya, azt egyedül a pillanatnyi siker után megítélni mégsem igazságos. Mert, hogy sok minden társadalmi térre terelődött, ami azelőtt a politika vagy a kultúrmunka területe volt, s hogy úgy leegyszerűsödött a nagy magyar kisebbségi család, hogy nem magyar munkás és magyar földműves és a magyar iparos és magyar szellemiség, hanem egyszerűen, de annál döbbenetesebben csak magyar: az a gyakorlati élet adta lehetőségeket kihasználni tudó, jó politika következménye. A túlélni-tudásé. Mert érdemes és szép, – ha nem is jó – ma magyarnak lenni. A sok miértre a jövő adja meg a választ, ha megtartjuk öreg barátom nagyszerű életfilozófiáját.
Mert igaz, hogy:
«Valami nagy-nagy Sors, Ok, Cél van itt,
valami nagy-nagy ősi tanulság,
amely kis népeket tanít…
S mégis szívesen áldozunk velőt.
Most tragikusabb és szebb sors nincs
Isten és emberek előtt!»
[Ezt a cikket Floch István az Új Hírek 1939. évi karácsonyi számába írta. Röviddel reá már nem járhatott be a szerkesztőségbe… s a cikk így utolsó írása lett.]