Bajza József levele – feleségének Csajághy Júliának

A rettegett kritikus rendkívül finom és gyöngéd férje volt Csajághy Júliának, aki nővére Laurának, Vörösmarty „merengő” feleségének. A fiatalkori évődő hang alig egy évtizeddel később a szabadságharc bukása miatt vált sötétté. Az első levélben emlegetett „kislányod” Bajza Lenke néven a XIX. század második felében népszerű írónő lett [1839. február 7-én született].

1.

Pest, 1839. augusztus 25.

        Édes, lelkem Julcsám!
    Semmit sem írsz, hogyan töltöd idődet otthon? Kiket látogattál meg Csepen, kiket Komáromban? Használ-e egészségednek a levegőváltozás? Vagy talán beteges vagy, csak nekem nem akarod megírni, holott tudod, hogy azt nem szeretem.
    Én dolgozom folyvást színházi munkámon, meddig hazajössz, alkalmasint elvégzem s talán akkor már nyomatni is fog. Nem képzeled, mi sok gyönyörűséget ad nekem annak tudása, hogy munkás vagyok és munkámban folyvást haladok. Ha dolog nem volna a világon, én megunnék élni. Mi boldogtalanok a henyék! Sokszor jut eszemben, midőn estve lefekszem oly nap után, melyben szorgalmas voltam. Leginkább azért szerettem volna nagy úrrá lenni, hogy háborítás nélkül és kedvem szerint való munkákon dolgozhattam volna mindig.
    Tegnapelőtt Csapóéknál voltam ebéden, kik mindnyájan egészségesek és köszöntenek. Ma Bártfayéknál ebédelek. Vörösmarty is megérkezett valami négy nap előtt. Itt Pesten is igen hidegek vannak, s meddig az idő így marad, én is azt tanácsolom, ne utazzál, mert átfázik kislányod. Reménylem azonban, egy pár nap múva ismét melegek lesznek, mert ma kitisztult az ég és szép nap süt.
    E napokban a Pákozdy leányok voltak itt, meg akartak téged látogatni, de mivel mondám nekik, hogy nem vagy itthon, nem jöttek be. Nem félsz, hogy távollétedben leányok látogatnak? De ez egyik sem Mathild, úgy-e? Ha Mathild volna, akkor csakugyan dübögne szívecskéd, nemde?
    Isten áldjon meg, édes kedves jó Julcsám. Most ne tudok, de nem is írhatok többet, mert délig még sok dolgom van. Azért élj szerencsésen, csókollak Lenkéddel együtt.
        Józsid m. k.
 
2.

Fegyvernek, 1849. október 21.

        Kedves, jó nőm!
    Én a Tiszáig jöttem, hogy veled, habár csak egy napra is, találkozhassam. Ha gondolod, hogy nem kockáztatunk semmit, úgy jöjj; Újszászon megmondják, hová és hogyan. Én nem tudom a pesti körülményeket, és így nem szólhatok határozottan. Bajom nincs, ti. testi, csak lelki, de ki van most enélkül? Végtelenül sajnálom, hogy nem bírom arcképedet. Bárcsak lefestettelek volna, bármi áron is.
    Kérlek, ha lehet, küldd el téli nadrágomat, melyet tavaly télen viseltem, de ki kellene tisztítani. Csak egy téli nadrágom van, az is rongyos; városba nem mehetvén, nem vehetek ruhát. Téli kaputom is nagyon kellene. Azonban, ha nem küldöd is, megleszek. Hát egy mamuszt nem vehetnél?
    Sok beszéd és zaj közt írom e kis levelet, és így kénytelen vagyok rövid lenni, bár íveket szeretnék hozzád írni. Jövendőnkről nem vagyok képes valamit mondani, mert most ismét minden borul a pesti és aradi gyászesemények után.
    Hogy vannak gyermekeim? Szegény gyermekeim, és te sajnálatra méltó nő és anya, kit a sors oly súlyosan látogatott!
    Isten áldjon meg minden áldásaival benneteket. Hű férjed
        „Borsodi” József