Sajó Sándor: Emlékezés a szabadságharcra, Győzni kell, Mikes szerelme, Sabác, Új magyar

Sajó Sándor:

Emlékezés a szabadságharcra

Képzeletem a múlt időt bejárja,
Merengve száll az eltűnt kor felett,
Hol a szabadság hősi szózatára
A honfi oly dicsően elveszett.
– Itt él a nép, mely oly hősen csatázott,
Itt folyt a vér sok rémes nagy csatán;
Ez hát a föld, szent honfi-vértől ázott;
Szent a te földed, édes szép hazám!

Én nemzetem hányszor sújtott a végzet,
Dicső, de kínos ezredév alatt;
Ha jött, elébe álltál a veszélynek,
De eltiporni nem hagytad magad.
– Él még a hon, a szabadság hazája,
Magyar lakik a rónán, bérceken;
Győzött az eszme, – óh megadva ára:
Vérrel szerezted, édes nemzetem!

Véres a múlt! Gyakorta elmerengek
A hon e hős de fájó korszakán;
Óh, mintha látnám amint harcra mennek,
A kürt szavát, óh, mintha hallanám,
Ott leng a zászló, zeng a „Szózat” árja,
A lelkesítő harci dob pereg;
– E harc nem gyülevész csoport csatája,
Nem harcol így a bérlett hadsereg!

Ily hős hadat csak olyan nép teremthet,
Melynek szívét szent eszme hatja át;
Szent eszme, mely mindent, mindent feledtet,
Csak egyet lát: – az elhagyott hazát,
És a magyar tudott harcolni érte,
Küzdött dicsően, bátran hősileg;
Zúgott a vész, ömlött a honfi vére,
Szegény hazáját azzal védte meg.

Dicsőkor! Hej, mikor Ő „azt üzente”!
– Áldott legyen a nagy magyar neve, –
Rohan a honfi a nagy ütközetbe,
Hű szerető áldása szállt vele.
A lélek egy forró vágytól viharzott,
Mint hogyha égi tűz szállt volna rá,
Ifjú, öreg mind óhajtá a harcot,
S örült, ha vérét feládozhatá.

Zúgott a harc a bércen, rónatájon
És folyt a vér, – nem hiába folyt!
Sokan elestek a dicső csatákon,
Haláluk a szabadság díja volt.
Eltűnt a kor, a hősök már nyugosznak,
De áll az emlék sírjaik felett.
Mely hirdeti a késő századoknak,
Hogy annyi vész el nem söpörhetett!

Eltűnt a kor, lefolyt a nép csatája,
A hős idők emléke él csupán
És él a hon, él a magyar hazája,
A hosszú harc, a véres harc után.
Óh éljen is, üdvöt, békét találjon,
Éljen dicsően, fényben gazdagon.
S ha jönne vész, a honfi síkra szálljon,
Érted hazám, – érted, te drága hon!

Sajó Sándor:

Győzni kell

Népek sorsának titkos görgetője,
Te fényes égbolt, sejtelmes világ!
A magyar érzést milyen szóba szője,
Ki most tehozzád imádkozni vágy?
Dobogó szívek halk szimfóniája
Új hangon zeng most: ágyúk zord szaván,
Isten! Most add, hogy egymást megtalálja
A te kegyelmed és az én hazám!

Egy nép fohászát zengem trónusodra:
Uram! Gyújts bennünk lelkes szent tüzet,
Hogy sok sérelmét most mind megtorolja
Az igazság, a jog, a becsület!
E háromságban hittel egybeforrván
Úgy vívjunk most meg minden hős tusát,
Hogy megrendítsük diadalmak ormán
Nemzetlétünknek harsány himnuszát!

Fönt észak táján és lent messze délen
E vén világ most újulásra vár;
Gyorsszárnyú végzet átsüvölt a légen
És vijjog, int a megriadt madár;
Előre, népem! Harcra hí a próba,
Most vérmezőkön sarjad a siker:
Sorsod már forr a zúgó harckohóba, –
Előre népem, – itt most győzni kell!

Sajó Sándor:

Mikes szerelme

Nagy Bercsényi lakodalmas háza
A jókedvet vígan szaporázza,
De énnekem, búval bujdosónak,
Az angyalok hejh! Más sóval sóznak.

Volt egy hazám, régen odahagytam,
Volt egy rózsám, le nem szakaszthattam;
Bujdosásnak kettős gyásza jut rám,
Meglábolni holtomig se tudnám.

Búsan rovom Rodostó utcáit,
Így lesz ez már szívem fáradtáig;
Tenger habját szomorkodva nézem:
Éppen olyan, mint az én reményem…

A szegénynek bús a szerencséje,
Szívét nincs kivel elcserélje;
Rózsa, rózsa, de szép rózsa voltál!
Jaj nekem, hogy más felé hajoltál!

Isten hozzád, kicsi falum, Zágon!
Isten hozzád, tilos mennyországom!
Isten hozzád, szívem aranyálma,
Más rózsája, Kőszeghy Zsuzsánna…

Sajó Sándor:

Sabác

Somogyban sok az özvegyasszony
És sok az árva kis gyerek;
Öreganyónak könnye sincs már,
Csak száraz búval kesereg;
Somogyban megnémult a jókedv
S megtelepült a néma gyász,
És egy a sóhaj minden ajkon:
Hej, Sabác!

Somogyban sok kis kert virága
A szárán hervad el, szegény:
A sok lány – nincs kinek szakítsa
És aki kérje, nincs legény;
Menyasszonykoszorú se kell már,
Valahol vérbe fúlt a nász, –
Somogyban özvegy lett a párta…
Hej, Sabác!

Dalolva mentek bősz csatákba
A délceg negyvennégyesek;
Hős harcaikra még az ég is
Csak szent örömmel nézhetett;
És egyszer éjjel – egymagunkra!
Mint bőszült csorda tört a rác, –
S ők nem jönnek már vissza többé…
Hej, Sabác!

Somogyban késő unokákig
A lélek már csak búra hajt;
Akácfa árnyán, csöndes estén,
Sabácról sír a nóta majd…
Erről mesélnek majd a vének
És erről suttog az akác, –
Óh, azt sóhajtja még a szél is
Hej, Sabác!  

Sajó Sándor:

Új magyar

Ősnemes nagy törzsnek csenevész kis sarja,
Bús gőggel tekintesz a sok új magyarra,
Rám is, hogy a múltból nincs egyetlen emlék,
Melyet őseimről büszkén emlegetnék.

Nincs egyetlenegy sem. Nemességem fáját
El sem ültették tán, vagy régen kivágták;
Oszlopos termemben csak képét se látom, –
Oszlopos termem sincs, ősnemes barátom.

Boldog, ki sorsával könnyeden megbékül,
Vígan élek én is büszke ősök nélkül;
Nem kutatom törzsöm elhunyt daliáit,
Úgyse jutnék messzebb, csak a nagyapámig.

Jövevény vagyok csak, de eggyel beérem:
Jó magyarrá lettem, jó magyar kenyéren,
S ki félvállrul néz rám, a szemébe vágom:
Itthon vagyok én is szép Magyarországon!

Honszerző dalia nekem egy se ősöm,
De lelkes lapokrul mind, mind ismerősöm;
Örök dicsőségük rám is fényt sugároz
S szerelemmel kapcsol én magyar hazámhoz.

Véres századoknak ezernyi bús romja,
Az én lelkemet is bús felhőkbe vonja,
S hálás csodálattal csüggve sok szent harcon,
Magyar büszkeségtül pirul ki az arcom.

Engem is tanítnak a nagyok példái
Hazáért küzdeni, érette munkálni;
Szívem a jókéval versenyezve dobban:
Melyikünk szereti ezt a földet jobban?

Ha derék sasfi ül az ősi sasfészken,
Nekem is örömöm s méltó büszkeségem;
De szánom a szittyát, ki csak oly szittya,
Hogy csak váltót forgat, meg a zsidót szidja.

Az igaz nemessel én is együttérzek, –
Dölyfös születettel bátran szembenézek,
S lenézem a gőgös, csenevész kis sarjat,
Ki csak őse révén válik be magyarnak…

Tudj s akarj, ősi sarj, élni a hazának:
Munkádért becsüllek, – dölyfödért csak szánlak,
S ha félvállrul nézel, én is azon szintén:
Nem is vagy, nem léssz különc magyar, mint én!