Sztancsi Román János ferences rendi házfőnök, plébános

Brezoviczán, Árva megyében született, szegény sorsú, de igen vallásos szülőktől 1829-ik évben, január hó 11-én. Brezoviczán, mint kis községben, még csak elemi iskola sem lévén, a fogékony elméjű fiút szülei beadták Trestennára, és az elemi iskolákat itt végezte. Ezután a magyar nyelv elsajátítása végett lejött alsó Magyarországra, s Félegyházán, majd Szabadkán végezte kitűnő sikerrel iskoláit. Mint költészeti osztályt végzett tanuló 1847-ben a legszentebb Üdvözítőről nevezett Szent Ferenc-rend szerzetes tartomány papjelöltjei közé vétetett fel, és a próbaévre a szécsényi szerzetházba küldetett, hol mint újonc szerzetes papnövendék találták az 1848-ik évi események és már ugyanezen év május hó 20-án, midőn a szabadságharc kezdetét vette, a magyar haza iránti tiszta, önzetlen szeretetből és őszinte kötelességérzettől sarkallva, letette a szerzetesi öltönyt azon feltétellel, hogy ha a veszélyben forgó magyar haza iránti kötelességének fegyverre leleget teendett, újra fölveszi a szerzetesi ruhát és mint fölszentelt áldozópap fog Istennek és a katolikus híveknek szolgálni.

    Egyelőre Szegeden át, Szabadkára utazott, hol már az ország minden részéből vonultak keresztül a nemzetőrök a szent-tamási sáncok ostromlására. A többek között a csongrádi nemzetőrök is átvonultak gróf Károlyi vezénylete alatt, és a fiatalság, köztük Sztancsi is abban állapodott meg, hogy Szabadka város védelmére fog állani, ami meg is történt szeptember hó elején. De már október hóban a szegedi várban várta ugyanazon fiatalság, mikor osztják be valamely megfogyatkozott csapatba. Így került Sztancsi a Waza herceg régi ezredébe, mely Sáros vármegyei legényekből állott és 1848 előtt Bécsben, Eperjesen és Budapesten állomásozott, ekkor pedig Nagy-Becskereken táborozott, a fellázadt szerbek gazdálkodásait megakadályozandó. Ezután többed magával a 13-ik századba osztatott be a veterán ezred vitézi harcosai közé, Czilik József százados vezetése alá, ki igen jeles katona volt, mint későbben ki is tűnt.

    Sztancsi, a fiatal honvád, társaival együtt, dacára a szigorú fegyelem és német nyelvnek, – mely eleinte reájuk nézve sérelmes volt – csakhamar megbarátkozott a régi ezred jeles katonáival és három napi fegyvergyakorlat után, már a lázadó szerb főfészkek Alibunár, Zsablya, Écska mellett csatákba kellett mennie és a derék Waza-ezred a legveszélyesebb éjjeli támadásokat mind győzelmesen visszaverte. Ezután Sztancsi ezredével Szeged védelmére rendeltetett és részt vett a szőreghi nagy csatában. A szőreghi szerencsés csata után, egy hadnaggyal fölrendeltett a felső-magyarországi, jelesen Görgey táborába s így történt, hogy a váci győzelmes csata után megállapodás nélkül Nagy-Sarlóhoz vezényeltetett, hol a császári hadsereg, csaknem tönkre téve, szétveretett. Innét, mint győzelmes nyomult tovább a magyar hadsereg Komárom város és vár felszabadítására, ami fényesen sikerült is és vitéz honvédünk ezen csatákban is harci babért szerzett; de a szeretett magyar hazának érdemkoszorúzott bajnokává Budavár ostrománál küzdötte föl magát.

    Ugyanis a komáromi vár bevétele és megerősítése után, a magyar hadsereg egy része és ezzel Sztancsi is Budavár ostromlására rendeltetett a magyar minisztérium által. Itt történt vele azon nevezetes esemény, melyet még élni fog, bámul és csodálva áldja az isteni véghetetlen gondviselést, midőn meggondolja, hogy az igazi hazaszeretet és tisztelet s hű engedelmesség, mily bátorságra és rettenetes lépésre képesek ragadni egy fiatal embert. A mint már három hétig folytonosan ágyúzták Budavárát, de eredmény nélkül, elhatároztatott a hadi tanácsban, hogy rohammal fogják bevenni, elfoglalni. Ezen elhatározás után a főtisztek kiakarván puhatolni, milyen a lelkesedés a legények között? Összeparancsolták őket és lelkesedve előadták, mily nagy feladat várakozik reájuk, midőn a legközelebbi napokban a várban levő ellenséget megfogják rohammal támadni és pedig létrákon fognak bemenni a várba a pesti oldalon. – És kérdezék, kik azok, kik előre menni akarnak? – Rövid ideig tartó gondolkozás után kiáltott Horváth János, a szabadkai születésű új katona, mondván: „én menni fogok!” másodiknak kiáltott Sztancsi szinte fiatal katona és utána minden júj honvád. Mire a tisztek így szóltak: „Hát ti öreg vitézek, – mert már ekkor együtt volt az egész Waza ezred – nem szégyenlitek magatokat, hogy ezen fiatal katonák kifognak rajtatok?” Erre megszólalt egy öreg katona: „Mi ha kellett, mindig készen voltunk elsőnek is menni, most sem maradunk tehát hátra egytől-egyig menni fogunk, ha a tiszturak, mint eddig velünk lesznek és vezényelni fognak bennünket.” „Ugy-e pajtások, menni fogunk?” „Megyünk mindnyájan egy szálig”, volt a dörgő válasz. Éljen a Waz ezred! Éljen a haza! kiáltották lelkesülten.

    Május 21-két megelőző éjszaka szép, csendes és világos volt. Az ácsok állították a vár falához a létrákat, a zászlóaljak pedig lesben álltak, hogyha a várból kidugja csak egy katona is a fejét, azonnal halál fia, mert legott húsz ember is lőtt reá és az ácsok felállították a létrákat anélkül, hogy csak egy ember is elesett volna közülök. Ezután következett a borzasztó munka! Menni kellett! és pedig öt-hat öles létrákon mászva, egyik kezében a fegyver, másikkal tartotta magát a hős honvéd. Három zászlóaljat már vagy lepuskáztak vagy letaszigáltak a várbeliek. Ezután került a sor a Waza-ezredre és a „vörös sapkásokra”. Czilik József, már a fennebb megnevezett bátor s derék tiszt, maga köré gyűjtötte a dobosokat és az ezred zenekarát, és midőn az ágyúk elcsendesedtek, nagy hangjával elkiáltja magát: „Tamburen, Sturm Sterich! und Banda vor mit Rákóczy!” Ezután iszonyú lárma és kiáltozás között másztak a vitéz honvédek a létrákon és a védelemben kifáradt ellenség nem lévén képes a rohamot feltartóztatni, az egyik létrán a zászlót vivő őrmester mászott föl először és utána a második a bátor fiatal hős honvéd Sztancsi volt fenn a vár falán, míg a többi vitéz gyorsan utánuk sietett, hová az egész vonalon mind nagyobb tömegekben jutván fel a hős harcosok – dacára, hogy a budai polgárok a kapuk alá kirakott ételekkel és italokkal várták – a diadalmámorban megfeledkezve mindenről, csapatokban mentek az ellenséges katonákat felkeresni.

    Sztancsi tehát másodiknak jelentkezett azok között, kik az ostromra előre fognak menni, és a jó Isten különös gondviselése folytán, mint második bátor fiatal vitéz jutott fel a budai várba!

    A budai vár bevétele után pár napi pihenőt kapott a diadalmas magyar hadsereg, midőn tudomására jött, hogy a muszkasereg már átlépte Magyarország határát! Így aztán vissza Komárom felé ment a Budavár ostromában kifáradt magyar hadsereg is és Farkasdnál ütközetbe is bocsájtkozott a már egyesült osztrák-muszka hadsereggel, mely ütközetben a Waza-ezred, így Sztancsi is részt vett, de hátrálnia kellett a túlnyomó erő előtt és Komárom védelmére sietnie a magyar hadseregnek; honnét, alig egy heti időzés után, Vác védelmére, éjjel-nappal, éhen, szomjan, mintegy futottak és megérkezésük után rögtön egyesülve a csatában levő Nagy Sándor tábornok vezetése alatt álló magyar hadsereggel, ütközetbe bocsátkoztak Görgey személyes vezetése alatt. Vácnál míg a magyar hadsereg hátrált, a Wasa-ezrednek kellett a muszka hadsereget iszonyú tüzelés között feltartóztatni. Vác városából kiérve, ágyúfedezeten, tehát egy legveszélyesebb ponton kellett maradnia, míg végre a városon kívül a magyar hidászok egy hidat romboltak szét, azokat védelmezni, mely hídon Görgey utolsónak lovagolt át, parancsokat osztván, hgoyan rombolták le a hidat. Itt történt, hogy egy ágyú elől a lovakat mind kilövöldözték és Sztancsi embereivel együtt – ekkor már valóságos káplár és tiszteletbeli őrmester volt az öreg katonák között is – vonszolta el az ágyút, mégpedig hegyre, hogy az ellenség kezei közé ne kerüljön, azzal vigasztalván magát „facere et pati fortia – szerzetes nevéhez illőleg – romani vagy romanorum est. – Váctól kezdve aztán még csak Rétság és Miskolcnál állott az ellenséggel szemközt hátrálás közben Világosig, hol a fegyvert kénytelen volt sajgó szívvel letenni, hálát adva a Mindenhatónak, hogy annyi baj, tűrés és szenvedés után – nem is említve a kisebb csatározásokat – tizenöt nagy csata viharai között életben megtartotta.

    A világosi fegyverletétel után – keserves könnyek között, melyeket annyi dicső fegyvertény után a haza szent ügyének veszte, a szabadságnak lealkonyodó napja és a szomorú jövő miatti aggodalom sajtoltak ki szemeiből – muszkák által Aradra kísértetett és átadatott a császáriaknak. Ott szenvedett egy hétig éhen, szomjan. Egy hét után útnak indították fogolytársaival együtt Budapest felé; és Szentesen megállapodva, összeírták őket, de mivel majd mindenki más és nem valódi nevét mondotta be, könnyű volt a megszökés, mit még könnyebbé tett azon körülmény, hogy olasz katonák voltak kísérő őreik, kik örültek, ha mennél többen megugrottak a foglyok közül. Így történt, hogy Sztancsi is szerencsésen megmenekült, és egy jómódú szentesi gazda elrejtette tanyáján. Innét egy hát múlva Szegeden át Szabadkára bujdosott, de mivel itt sokan ösmerték, nehogy elárulják és a császáriak besorozzák, mint volt honvédet, Szegedre ment át azon szándékkal, hogy iskoláit folytatni fogja és lesz belőle, ami lehet.

    Ámde az isteni gondviselés másként intézkedett felőle. A Szeged-alsóvárosi Szent Ferenc-rendiek akkori házfőnöke ugyanis Sztancsival, már mint tanulóval véletlenül találkozván, feltűnt neki a tanuló alázatos magaviselete, szerénysége és oly kifejezései által, melyek arra vallottak, hogy már azelőtt szerzetes volt. A házfőnök azon kérdésére: „Nem voltál már te szerzetes?” „De igen”, volt Sztancsi válasza, „én a legszentebb Üdvözítőről nevezett Szent Ferenc szerzetes-rendben voltam már újonc papnövendék, de kiléptem, és honvéd lettem, most pedig itt folytatom iskoláimat fr. Végh József kegyesrendi tanár úr kegyes pártfogása mellett. – A házfőnök azon kérdésére: „Volna-e kedved visszajönni a szerzetbe?” egynapi gondolkozás után igenlőleg válaszolt, és a rendtartományi főnök által visszavétetvén, 1849. évi november hóban újra fölvette a szerzetesi öltönyt a derék vitéz Waza-ezredbeli exhonvéd-őrmester és a szolnoki szerzetházba rendeltetett a bölcsészeti tanfolyamra. Gyöngyösön és Kecskeméten a hittani tanfolyamot elvégezvén, 1854-ben áldozó pappá szenteltetett. – 1891-ben Kaplyonba helyeztetett házfőnöknek és plébános helyettesnek.

szozattv


szozat a tiszta hang Zétényi Csukás Ferenc szentkoronaeloadas magyarszépprózanapja societaslancearegis BMT meghivo email életmese pályázat 2018
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf