Dr. Baranyay József: A komáromi magyar színészet története 1811-1941 [II]

Az állandó magyar színház építése már régóta benne volt a komáromiak terveiben. A múlt század harmincas éveinek végén alakult komáromi kaszinó is fölvette ezt a programjába és a színészetnek nagy pártfogója volt. A Komáromban játszó Kilényi színigazgatónak és Latabár színésznek például megengedték, hogy a kaszinóba úgy járhattak, mintha annak tagjai lettek volna. Az állandó színház terve még most is a megvalósítás előtt áll és igen kevés reménnyel kecsegtet, hogy hamarosan megérje azt Komárom. Ha 1914-ben nem tör ki a világháború, valószínűleg testet ölt a terv. Az akkortájban épült Kultúrpalota terveinél erősen figyelembe vették, hogy az csak hangverseny céljaira szolgálhasson, mert hiszen hamarosan lesz Komáromnak állandó kőszínháza. Az Angliában lévő nyári színkör igen alkalmas hely volt és kellemes. Nagy nézőtere, hatalmas karzata, páholysorok, lesüllyesztett zenekar eléggé kielégítette Komárom igényeit és sok-sok kedves színházi estét élvezett ott végig a komáromi közönség. Hogy a tervezett kőszínház mielőbb megvalósuljon, gyorsan lebontották ezt a színkört, de aztán jött a mindent elsöprő háború. A háború alatt két nyáron a lovardában építettek egy kisebb színkört, de az rossz akusztika miatt csak a színpadhoz közel ülők hallották az előadást. Aztán a Katolikus Legényegylet, a Jókai Egyesület Kultúrpalotája, a tisztipavilon nagyterme, ahol most a mozi van és a Kisduna mellett, a már lebontott Maitz-féle mozihelyiség, a Dalegyesület, a református Kollégium, a Baross utcai Dózsa-féle sörcsarnok emeleti nagyterme adott újabban helyet a magyar színészetnek. Milyen jó volna, ha a sétatéri nyári színkör még megvolna!

    Valamikor rövidebb ideig játszottak a magyar színészek a Fekete sas és a Fekete farkas vendéglőkben. Ez az utóbbi a Megye utca sarkán volt. Később a kaszinó is odaköltözött.

    1852 év telén a nyári színkörből a színészek Szinnyei József sógora, Beöthy Zsigmondnak a megyeházával szemben levő házának az emeletére vonultak. Itt nagyon szűk volt a hely. A színfalak mögött a színészek is alig fértek el, nagy bánatára a komáromi aranyifjúságnak, amely nem udvarolgathatott felvonásközökben a színésznőknek. Ezt Szinnyei József is többször fájlalja naplójában. Akkor Mátrai Laurába volt szerelmes, de annak húga, Mari inkább érdeklődött iránta. Mindakettő nagyon fiatal, 16-17 éves színésznő volt.

    Néha kisebb, faluzó társulat a Szent András templom mögött lévő Nagy csizma vendéglőben is játszott. Ez a vendéglő Nemesszeghy csizmadiamester kocsmája volt és innét kapta nevét. A színészek mulatni is szívesen mentek oda akkor is, amikor másutt játszottak.

    Amint a színház utáni mulatozásokat illeti, azokra mindig volt elég sok alkalmas vendéglő, kocsma és kávéház a Nagy Csizmán kívül. A mostani Baross utcai Dózsa-féle vendéglőben volt a Csóka-féle kávéház a múlt század harmincas éveiben. Később Nérei vette át. Ennek emeletén is tartottak színielőadásokat régebben is. A mostani Központi kávéházat 100 évvel ezelőtt Mayer tartotta fönn. A szabadságharc alatt a magyar színészetnek helyet adó Csirke-kert a mostani Sportegylet szomszédságában volt és a színiévad alatt itt is jó bort mértek. A régi dunai Rév utca sarkán, a mostani Baross utcában is volt kávéház, a későbbi Jelinek-féle. A Jelinek kávéháznak a bejárata a Duna-soron volt és előtte nagy üveges előcsarnok, amelyet a komáromiak nagyon szerettek még forró kánikulában is. Izzadtak, de üveges házban szórakoztak. Szóval, aki az előadás után nem akart azonnal hazamenni, volt alkalma eltölteni az idejét.

    Száz évvel ezelőtt a komáromi közönség nagyon szerette a sokatmondó színdarabcímeket. Rendesen a darabnak több alcíme is volt. A színdarabok vállfajait ilyen nevekkel különböztették meg: tüneményes, mulatságos, érzékeny, vitézi, szomorú, varázsjáték, nézőjáték és ezekhez hasonló jelzőkkel. A Boldogasszony temploma harangozója című darabot »Életrajzi drámá«-nak nevezi a színlap. De legborzalmasabb címe volt annak a darabnak, amelyet 1827-ben adtak Komáromban. A darab címe: »Kakanbukiforniburgyeninómen«. Ez a 27 betűből álló egyszavas című darab valami borzalmas vígjáték volt 3 felvonásban. Ha valami kabarészerű előadást tartottak, akkor annak »muzsikai estvéli üdülés vagy időtöltés« címet adtak.

    Ilyen kifejezésekkel is találkozunk a régi színlapokon: rományos nézőjáték, tábori érzékeny játék, udvari vígjáték, nemzeti vitézi játék, tüneményes víg tréfa stb.

    A karmesteri muzsikai igazgatónak, az ügyelőt felvigyázónak, a rendezőt teátrummesternek vagy színmesternek, a színlaposztót cédula hordozónak, a kellékest a szükséges szerek fölvigyázójának, a ruhatárost ruhagondozónak nevezték.

    A látványos darabokért rajongtak elsősorban a jó komáromiak. Az élelmes színigazgatók ezt siettek is kihasználni. A színlapokon jelezték is, hogy mi mindent láthat a darabban a közönség. A társulat egyik tagjának valósággal pirotechnikusnak kellett lenni, aki a salétromot, a görögtüzes illumináció, a fényben ragyogó tabló, az élőcsoportozat minél fényesebben sikerüljön.

    Alig volt olyan darab, amelynél ne ígértek volna valami szenzációt, minők voltak az egykori színlapok szerint: lányok által adott sortűz, csillagokat szóró ágyú, ágyúdörgés, ágyúlövés, tűzpróba, eléghetetlenség, tüzes kanócevés, nyírfahéj hangszer, tábló, görögtűz, vízesés, tűzokádó hegy, várostrom, puskaporos torony fölrobbanása, az égő pokol, várostrom, tűzeső, mennykő és csillaghullás, várégés, égő város és ehhez hasonló ígéretekkel csalták a színházba a jó komáromiakat, akik szívesen vették, ha felvonásközben, a szünetek alatt is szórakoztatták őket. Így aztán gyakran olvassuk a színlapokon, hogy »átutazóban lévő« művész, bűvész, a pirotechnikus őse: a tüzes kanócot evő tűzember, a tűzkirály, erőművész, zenebohóc, kötéltáncosnő, kígyóember, szemfényvesztő, hegedű-, cimbalom-, fuvolaművész szórakoztatja a felvonásközökben az igen tisztelt publikumot.

    Ami az »eléghetetlenséget« illeti, az nem volt olyan kisdolog, amint id. Szinnyei József írja, a bűvész és a bűvésznő forrásban lévő ólomban megmosta a kezét, vagy beleállott meztelen lábakkal a forró ólomba, aztán a nyelvére is öntött az izzó folyékony ólomból. Azt ilyen borzalmasnak látszó mutatvány még most is hat, amikor köztudomású dolog, hogy a bűvész előre bekeni kezét, lábát, nyelvét rossz hővezető szerrel és így nem érez fájdalmat, de száz évvel ezelőtt ezt kevesen tudták és a közönség bámulata óriási volt.

    1852-ben a komáromi színészekkel szereplő bűvész Szinnyei Józsefet is megtanította sok bűvészmutatványra és a társaságokban igen nagy sikert ért el azokkal. A bűvész a betanításért díjat szedett és több eszközt adott át, amelyek a bűvészmutatványokhoz kellettek.

    A megnyitó előadás színlapját maga az igazgató hordta szét a színlaposztóval. Ekkor mutatkozott be a tehetősebb családoknál és kérte azok pártfogását. Jutalomjátéknál a jutalmazandó tette ezt.

    Száz évvel ezelőtt igen fontos szerepet töltött be a színházi súgó, nem azzal, hogy a szerepnemtudásnál megmentette az előadást. Nem! Száz évvel ezelőtt szerepet nem tudni ismeretlen dolog volt a magyar színészetben. A színházi súgók igen sok kultúrtörténeti eseményt mentettek meg az utókor számára és nagy irodalmi érdemeket szereztek. Ők adták ki az úgynevezett súgókönyveket, amelyek színészeti, színműirodalmi és kultúrtörténeti szempontból fellette értékes termékei a magyar irodalomnak. A színházi súgók ugyanis kis könyvecskéket adtak ki nyomtatásban. Ezekben fölsorolták a társulat tagjait, szerepkörüket, az előadott darabok címeit, válfajait, szerzőit. Ezekből a súgókönyvekből sok-sok adatot megtudunk a régi magyar színészetről. Ilyen súgókönyvet Komáromban is nyomtattak néhányat. Így többek között Fekete Lőrinc komáromi súgó 1819. és 1920-ban is kinyomtatott nálunk ilyen súgókönyvet.

    A fenti súgókönyvnek teljes címe: »Magyar játékszíni almanak, mely a nemzeti játszó társaság által szabad királyi Rév-Komárom, Győr, Szombathely, Pozsony, Sopron, Kis-Márton és Zalaegerszeg városokban az 1820- Esztendő Boldog Asszony Havának 1-ső napjától fogva előadott Játékoknak neveit foglalja magában. Készítette Fekete Lőrintz, a Nemzeti Szín-Játszó Társaság Súgója – Rév-Komáromban, Özvegy Weinmüllerné betűivel, 1820.«

    Az Almanachot a »nagyméltóságú, méltóságos, főtisztelendő, nagyságos, tekintetes és vitézlő n. hazafiaknak és az egész közönségnek ajánlja a n. j. társaság súgója«. Mottóként Horatius egyik versének 3 sorát közli a szerző, majd az Elöljáró Beszéd következik. Költői képben szól arról a »Csillagról«, amely fölfelé emelkedik az Ég boltizattyára, hogy onnan fényes sugaraival a Magyar Eget előmutassa stb.

    Két vers következik. Az egyik: »A nagylelkű magyar nyelv Pártfogóihoz«, a másik »Az új esztendőre« címet viseli. Komáromról is megemlékeznek ezek a versek ilyenformán:

– – – Komárom, Győr,
Láttyuk, hogy a régi
Árpádnak nem vagytok
Pártos maradéki.

Tapasztaltattátok
Velünk, hogy miként vér
Bennetek nyelvetek
Eránt a Magyar vér.  

Fekete Lőrinc uram ilyen szépen dicsérte meg a jó komáromiakat!

    A súgókönyv aztán közli a színtársulat tagjainak a névsorát. Igazgató volt nemes Kilényi Dávid. Köztük van a nevesebb színészek közül Szentpétery Zsigmond, Déryné.

    Déryné akkor már az egész országban ismert jeles színésznő volt. Kitűnő énekesnő, de azért más szerepeket is szívesen játszott. Komáromba Miskolcról szerződött Kilányi társaságához. Itt 1820-ban, január 24-én lépett föl először. Déryné naplójegyzeteiben már nem emlékszik, hogy melyik darabban libbent először a komáromi közönség elé, de Fekete Lőrinc súgókönyvéből ezt is megtudjuk. Az Új hold, vagy a Vasárnapi gyermek című opera volt ez. Déryné az első csapásra meghódította a komáromiakat.

    A súgókönyv aztán időrendi sorban közli a Komáromban előadott darabok címeit.

    Száz évvel ezelőtt Komáromban a színielőadás kezdetét nem kisebb dologgal jelezték, mint mozsárágyúlövéssel. Komlóssy Ferenc komáromi színigazgató előzetes színházi jelentéséből olvassuk 1833-ban: »A Szigetbe állított és a szükségesekkel ellátott, pontosan díszesített, rendesen ölésekkel minden megkívántatott alkalmatossággal ellátott arénában megtartandó előadásaink kezdetét hat mozsárágyú lövéssel fogjuk hirdetni.«

    Rendes körülmények között jóval az előadás kezdete előtt kezdték már sütögetni az ágyút. Ezzel akarták figyelmeztetni a távolabb lakó színházlátogatókat, hogy jó lesz már készülődni. Ha a hetes esők nem tették tönkre a követlen utcákat, akkor a lövésekre elkezdett szállingózni a közönség a színház felé, de nagy sár idején a Gombai-sor és a Vár-sor színházat szerető közönsége csak szívfájdalmat érzett minden lövésre, mert nem nézhette végig a szerelmes királyfi és a tündérkisasszony megható történetét.

    Amikor a szigeti nagy fa melletti fedetlen arénában játszottak, nagy esőkor nem is pazarolták a puskaport, az előadást úgyse lehetett megtartani. Hallgatott a mozsárágyú, amellyel a gőzhajó érkezését is szokták jelezni. Egyszer azonban a váci állomáson az ágyúzástól tűz keletkezett és attól fogva a gőzhajó érkezését nem jelezték ágyúzással.

    Ellrich Ágoston német festő 1820-ban erre járt Komáromban és fölemlít egy érdekes esetet a színész életéből. Az egyik drámai hősnő jutalomjátékra készült és azzal akarja megindítani a komáromi közönség szívét, hogy a színlapra rányomatta, hogy ő másállapotban van, minden pillanatban várja a szülést, hát kéri a nemes szívű közönséget, hogy támogassa jutalomjátéka alkalmából. Hogy a humor még nagyobb legyen, a Faustot adták és a karcsúságát alaposan elvesztett naiva Margitot adta a darabban. Az utazó azt már nem jegyezte föl, hogy a szegény hölgy telt hát előtt játszott-e?

    Már nem ilyen tragikus az a jutalomjáték, amelyet jóval később, 1888. október elsején hirdetnek a komáromi színlapok. Gárdonyi házassági jutalomjátékáról van itt szó. Gárdonyi Antal a színlapon jelzi, hogy az ég egy szellemes és kedves menyasszonnyal ajándékozta meg. Boldogságát csak tetőzi, hogy színész kollégái nászajándékul színdarabot rendeztek az ő és menyasszonya javára. Kéri a közönséget, hogy minél számosabban tiszteljék meg az előadást. Schiller őt felvonásos drámáját: »A haramiák«-at adták. Ez volt a Völgyi György színigazgató társulatának búcsúelőadása is. A színlapon a színigazgató búcsúzik Komáromtól és hálásan köszöni a pártfogást. Ekkor a színészek a Nérei (most Dózsa) vendéglő emeletén játszottak.

    A fent említett Gárdonyiról dr. Kiss Gyula is megemlékezik följegyzéseiben, mint kitűnő komikusról és intrikusról. Gárdonyi különben Komárom megyében. Kömlődön született, családi neve Kövesdy volt. Az akkori helyi sajtó megemlíti a boldog menyasszonyt is, Gárdonyi Tatáról Szekeres Mariskát, a Tata Tóvárosi Híradó szerkesztőjének a nővérét vette nőül. A hymenhírben olvassuk, hogy Gárdonyi egyben rendező is volt a színháznál.

    Jaj volt azonban a komáromi magyar színészetnek, ha a városi tanács egyidőben adott engedélyt valami csepürágónak. Ilyenkor a komáromiak inkább mentek a mutatványos bódéba, mint a színházba. Komárom már akkor is jobban szerette a cirkuszt, mint a színházat. Ilyenkor aztán szegény magyar színészek egészen leégtek.

    Amikor Déryné ifjasszony utoljára járt Komáromban, éppen ilyen szomorú eset történt.

    Déryné a múlt század harmincas éveiben szerepelt utoljára Komáromban Fekete színtársulatánál. »Mikor Komáromba megérkeztem – írja naplójában – játéknap lévén, mindjárt kezdődött az előadás: »Lázár pásztor«-t adták. Nem is mutattam magamat, beszálltam a fogadóba, szobát nyittattam, elhelyeztem podgyászomat s nem keresve az igazgatót, gondolván, most nagyon el lesz foglalva, nem zavarom. Elmentem a színházba, jegyet kértem, de valahogy megismert, tán valahol a régibb korból, s nem fogadta el a cassir a zárthely árát. Beültem a helyemre. Biozny könnyen belehelyezhettem magamat: parányi szálában még parányibb színház. Jaj, de megijedtem, a nézők gyéren!«

    Az előadás után tudja meg Déryné, hogy a társulatnak nagyon rosszul megy. Az igazgató nincs is Komáromban, Győrbe ment, itthagyván a társulatot a legnagyobb nélkülözések között. A Komáromban maradt társulat Dérynével együtt Tatára rándul át szerencsét próbálni. Ott az uradalmi tisztek a legnagyobb szeretettel pártolják az előadást, de olyan kevesen vannak ezek a pártfogók, hogy ott se maradhatnak sokáig, visszajönnek Komáromba.

    »Nagy baj van – írja Déryné –, éppen itt, a színház mellett épített egy német egy roppant nagy bódét, s ott bűvészkedik. »Tíz krajcár a belépő a díj, uraságoknak tetszés szerint.« Ráncigálja, táncoltatja dróthalait. Midőn a színházba kellene jönni, itt megy el előttünk a közönség, s nem a színházba, hanem a bódéba tolong. Tömve van a bódéja mindennap. Kívülről a bódéja televan festve képekkel raggatva, tele borzalmas kifejezésű képekkel, hogy miképpen győzi le a sárkány az ördögöt stb. Ez nem jó ízlést árul el a közönség részéről – jegyzi meg nagyon helyesen a csalódott Déryné. A játékok jól mennek, de a nézők csak a bódéba sietnek. A butkás még mindig ott koketiroz a kalitka kis színházzal szemben és még mindig nagy közönséggel. A gyűrűim már ismét filozófiát tanulni beültek egy zálogosnéhoz.«

    Csak az vigasztalja Dérynét, hogy egy régi, kedves ismerőse is volt a társulatnál, Egressy Béni, aki éppen akkortájban nősült Komáromból, egy jócsaládból való kisasszonyt vett el. Sajnos, Déryné nem jegyezte föl a család nevét.

    Szorult helyzetében sokszor eszébe jutnak Dérynének az előző komáromi szereplései. Eszébe jut Asztalos fiskális uram, akinek az édesanyjánál, özv. Asztalosné asszonynál lakott, akinek Eszter leánya volt a legjobb barátnője. Minden vasárnap a kedvenc ételére, lucskos pástétomra volt meghíva Asztalosékhoz. Ezt a pástétomot Eszter kisasszony is nagyon szerette. Eszébe jut Sárkányné tekintetes asszony is, aki szintén nagyon szerette Dérynét. A próbák végeztével már ott várta Dérynét egyik fia, hogy »csak jöjjön már, mert tagnap óta nem látta a mama«.

    Hogy mennyire szerette a komáromi intelligencia Dérynét, kitűnik abból a szíves marasztalásból, amivel Dérynét tartóztatták, amidőn távozni akart a Komáromban működő Kilényi társulatától. Asztalos fiskálisék fényes vacsorát adtak, amelyre hivatalos volt Dérynén kívül sok előkelő városi és vármegyei család. A házigazda, családja, a színigazgató, a vendégek egész estén át nem tettek mást, mint kérték, kérlelték, hogy ne hagyja itt Komáromot, de Déryné megmakacsolta magát, nem hajlott a kérő szóra. »A színész sorsa jönni, menni, mi még találkozhatunk« felelte a kérő szavakra. Az urakat annyira bántotta ez a megátalkodás, kérésük sikertelensége, hogy a búcsúzás végső percei kissé hűvösek voltak. Déryné innét Székesfehérvárra ment.

    Eszébe jut komáromi nehéz helyzetében ez a megátalkodás és azt gondolja, hogy most azért veri a jó Isten, mert akkor nem hallgatott a komáromiak kérő szavára.

    Amikor Déryné föllép, valamivel nagyobb közönség előtt játszik. Sokan még emlékeznek előző nagy sikereire, de a közönség zöme mégis csak a mutatványos bódéba tolong.

    Nyomorog az egész társulat, nyomorog ő is. Nemcsak a gyűrűi, hanem az összes ékszere zálogba jut. Így tud elmenekülni Komáromból. Nagyon bántotta Dérynét, hogy a komáromi publikum, amely őt dédelgetett kedvencként ünnepelte évekkel ezelőtt, egy csepűrágó kedvéért gyér, vagy üres nézőtér előtt engedte játszani. Amidőn megtudja később, hogy a Komáromban elzálogosított ékszereit a zálogosné állítólagos halála miatt nem tudja visszaszerezni, mintegy örül, hogy ennek az utolsó komáromi szereplésének aktáit végleg lezárhatja. Kevésszer csalódott úgy, mint itt, Komáromban.

    Vérmes reményekkel jött ide Déryné. Elfelejtette, hogy a remény legtöbbször csalóka. Hej, pedig hányszor énekelte a darabok végén a görögtüzes illuminációban, a tablóban, hogy:

Földiekkel játszó égi tünemény,
Istenségnek látszó csalfa, vak remény
!

    Talán, ha a jövőbe láthatott volna Déryné, kissé megvigasztalódott volna, mert egy másik nagy csillag, a nemzet csalogánya szintén így járt a kőszűz városában, Komáromban. Pár évtizeddel később, 1864-ben szintén mostoha helyzetbe jut Blaha Lujza, akkor még Kölesi Lujza néven szereplő művésznő, aki azt írja Komáromból első kérőjének, Beznák Vilmos főkáptalani írnoknak Esztergomba, hogy szőleivel együtt Vácról hajóval utaztak Komáromba Gárdonyi direktorhoz, de itt nagy nyomorúságban van részük. Budára, ahová leszerződött, kellene utaznia, de a nagy nélkülözések miatt ez az út nagyon is kétséges. »Várnunk kell – írja a nemzet csalogánya – amíg a sors kisegít a kényes helyzetből, melyben jelenleg vagyunk. Mi a legjobb egészségnek örvendünk, csak a mama gyengélkedik egy kicsit a sok gond miatt, amely jelenleg ránehezül.«

    Szóval a jó komáromiak színpártolása ekkor is olyan gyenge lábon állott, mint Déryné ifjasszony utolsó komáromi szereplésekor!

    A magyar színészek munkáját megelőzte a középiskolák tanulóifjúságának működése az iskolában drámák előadása alkalmával. Komáromban is tartottak ilyen drámai előadásokat és pedig a jezsuiták gimnáziumában.

    A jezsuitákat állítólag az Altbán grófi család telepítette le Komáromban 1625-ben, Pázmány Péter ösztönzésére. Hogy mikor nyílt meg a jezsuiták gimnáziuma Komáromban, arra nézve nincsenek pontos adatok. Annyi bizonyos, hogy kezdetben csak egy jezsuita szerzetes tanított ebben a gimnáziumban, a többi tanár világi volt.

    Forrásaink szerint az első iskolai színjátékot Komáromban 1681-ben adták. A darab címe »Damielle ostroma II. Endre magyar király által« volt. Drabosovszky András alezredesnek annyira tetszett az előadás, hogy bőkezű adománya lehetségessé tette, hogy jutalmakat osszanak ki a szereplők között. Ezek az iskolai előadások kezdetben latin nyelven mentek, de később áttértek a magyar nyelvre. Az előadásoknak olyan nagy vonzóereje volt, hogy előkelő, gazdag főurak messze földről utaztak Komáromba, hogy végig élvezzék az előadásokat. Ha a főispán tiszteletére adták a darabot, akkor a költségeket a vármegye fizette. A kiállításra, ruhákra és díszletekre igen sokat adtak. 1707-ben új díszleteket festettek. Egyszer a ruhákat egyenesen Velencéből hozatták. A vallásos és történelmi témák között komáromi vonatkozású darabot is adtak ilyen címmel: »Komárom szüze kiskosarazza a kísérőjét« és »a mesterség és a vitézség által megerősített Komárom«. Igen gyakran adtak magyar történelmi drámát, minők voltak: »Gejza, Szent István atyja« és »Imre, a magyarok királya«. Magyarul először 1765-ben játszottak a komáromi gimnáziumban. Egy görög tárgyú arabot adtak »Codrus« címmel. Óriási, tomboló sikere volt a magyar előadásnak. Az egykorú krónikás naivitására jellemző, hogy azt írja, hogy mindenkit meglepett, hogy a görögök milyen jól beszéltek a színpadon magyarul. Tudniillik a szereplők görög jelmezben játszottak és a krónikás azt hitte, hogy azok született görögök.

    Az utolsó iskolai előadás 1771-ben volt Komáromban. 1773-ban Mária Terézia föloszlatta a rendet.

folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang Zétényi Csukás Ferenc szentkoronaeloadas magyarszépprózanapja societaslancearegis BMT meghivo email életmese pályázat 2018
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf