Tömöry Péter: Szibéria

Metsző fergeteget kavart a szögesdrótokra zúduló szél. Még a
levegő is csikorgott a negyvenfokos fagyban. Örökre számkivetett
foglyok, fák, reccsentek a súlyos zúzmara alatt. A fertőtlen derme-
dettségre elnyúló árnyakat mázolt az alkony.

- Csodálatos! - kiáltott föl lelkesülten. - Nézzétek, milyen
csodálatos! - fordult rabtársnői felé.

A beesett arcokon sárgán senyvedt a szem.
Szó nélkül gyűltek köré.
Szó nélkül ütötték.
Szótlanul viselte.

Visszakötötte kopaszra nyírt fejére a kendőt. Vállára emelte
a rönköt.
Füstszál húzott égre merevedő oszlopot az őrbódé kürtőjéből.
Lehelete bíbor szalagként lengedezett körülötte. Akár lepkepár.
- Milyen csodálatos - mondta, és összehúzott szemmel meredt
az alábukó napba.

Abból a brigádból csak ő maradt életben.

                                                                                 1993. XI. 9.